Kovács László: Tanú vagyok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 32. (Nyíregyháza, 2004)

II. Magyarországon

dók. Ha nem nekünk, magyaroknak adjátok át, amit eldugtatok, a németek erőszakkal veszik majd el." A mozdonycsere és tolatómozdony felcsatolása után (innen már két gőzös vitt bennünket), vagonajtónk bezárása előtt még láttuk, amint egy géppuskás páros felmászott a vagon fékezőf ül kéjébe. Füttyjelzés, majd egyre sűrűbb zakatolással robogott velünk tovább a szerelvény. A birkenaui végállomásig még sok helyen vesztegeltünk, de a vagonajtók változatlanul zárva maradtak. Fény csak az ablakokon keresztül jutott be hozzánk. Egyik éjjel nagy világosság és robbanások. Fényszórózás, légvédelmi ágyútűz, bombák becsapódásának vijjogó hangja egyre közelebbről. Egy nagyobb helység pályaudvara jelzőjénél vesztegelő szerelvényünkben ekkor éltem át — igaz, távolról — életem első légitámadását. Sajnos, sínpárunk sértetlen maradt, s mi, a halálnak szántak robogtunk tovább. Sok évtizeddel később — végiggondolva utunkat — úgy vélem: a vagonban eltöltött 72 vagy több óra volt szenvedésünk egyik csúcspontja. A zsúfoltság akkora volt (már nem tudom, mennyien voltunk), hogy egyszerre mindenki sem leülni, sem guggolni nem tudott. Csak úgy fértünk el, ha valamelyik testrészünk másik, mellettünk lévő társunkon volt. A nemek közötti szégyenérzet csak az első órákban létezett, a kényszer hatására ez oldódott. Ettől is rosszabb volt a tehetetlenség. Semmit sem lehetett tenni a víz- és higiénia hiánya, az éhezés ellen. Az ellen, hogy orvos és gyógyszer nincs, pedig sokan betegek. A legyengültek közül többen itt lelték halálukat. Néhányan öngyilkosok lettek. (Számukra már nem emlékszem, de arra határozottan igen, hogy Birkenauba érkezésünk után több mozdulatlan testet dobtak a rámpára, majd teherautóra.) Az eddig átélt szenvedések miatt már természetes volt az a hangulat, amely rányomta bélyegét az emberek gondolataira. Visszaemlékezve egyedül az tűnik szerencsésnek, hogy a május végi nappalok és éjszakák a Felvidéken és a Főkormányzóságban értek bennünket. Az éjszakák határozottan hidegek voltak, sokan fáztak. A hőség tovább növelte volna szenvedéseinket.