Kovács László: Tanú vagyok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 32. (Nyíregyháza, 2004)

II. Magyarországon

Bekövetkezett.. 1944. április 16-án, vasárnap kora hajnalban csendőr-puskatus dörömbölt lakásunk és a velünk egy házban lakó özvegyasszony (akinek két fia ekkor már évek óta muszos volt valahol) lakásának ajtaján. „Kinyitni! Csendőrség! Öltözzenek fel! Csomagoljanak! Negyedóra múlva indulunk!" A csendőrjárőrrel egy hivatalos civil személy is volt. Ő súgta meg, hogy legalább egy hétre való élelmiszert vigyünk magunkkal. A csendőrök nem helyiek, azokat én szinte mindegyiket ismertem látásból. (Lakásunk majdnem szemben, 40-50 m-re volt az őrstől.) A járőrparancsnok először anyutól és Évitől vette el fülbevalóikat, majd tőlük és aputól a gyűrűket is: „ahová most kerültök, ott úgysem lesz rá szükségetek, büdös zsidók" — mondta így, csendőr-pertuval, egyoldalú tegező viszonyban. Összecsomagolás után a civil hatósági közeg bezárta, ragasztószalaggal leragasztotta, majd lepecsételte lakásunk ajtaját. A folyosó túlsó végén lévő konyhánkról elfelejtkeztek, mi meg nem szóltunk. A szomszédos nyugdíjas jegyzőcsalád tagjai el akartak tőlünk búcsúzni, de a két csendőr durva szitkokkal, „zsidóbérenc" stb. jelzőkkel ezt megakadályozta, kivéve (ahogy mondta) ha ők is velünk akarnak jönni. Addig, amíg a járőrparancsnok átment a szomszéd özvegyasszony lakásába a személyes ékszereket elkobozni, társa — nehogy elszökjünk — az udvaron biztosított. A civil megengedte a búcsúzást. Azután a két kakastollas mögénk került, szuronyos karabélyukat alkarjukra fűzve, sűrű, hangos szitkozódás közben kísérte hatfős csoportunkat a mintegy 400 m-re lévő zsidó iskolához. Ez az 1930-ban elkészült épület volt a környék egyik legfiatalabb és legkorszerűbben felszerelt tanintézete. Alapítója és mecénása az Amerikába kivándorolt Harry Polacsek volt. Éva és én az elemi iskolát Ht végeztük. Nagyszerű nevelőinktől a tananyagon túl sok igaz, emberi jellemtulajdonságot vehettünk