Kovács László: Tanú vagyok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 32. (Nyíregyháza, 2004)

II. Magyarországon

aláztatásban részünk. Egy évvel korábban hivatalos értesítést kaptam a cserkészcsapat vezetőjétől (jóllehet én nem is jelentkeztem), hogy „származására tekintettel nincs lehetőség a cserkészcsapatba való felvételére." Ekkortájt köteleztek, hogy vegyek rész leventefoglalkozásokon. Talán két-három alkalom után, minden „nem fajtiszta" leventével együtt eltanácsoltak onnan is. Az itt csoportosan eltöltött néhány alkalom már akkor meggyőzött arról, hogy alapvetően, de nem kizárólagosan a tanítótól, a nevelőtől függ a hozzá beosztott fiatalok viselkedése, magatartása. Nagy szerepe van a családi közegnek, környezetnek. A leventék között szerzett személyes tapasztalataim nem sok jóval bíztattak a jövőre nézve. Néhány kellemes emlékről is! Személy szerint én három tanáromra emlékszem, akik nyíltan védelmükbe vettek bennünket. Néhány osztály- és iskolatársunk (azóta is jó barátaim) mellénk állt. Ez nagy lelkierőt adott számunkra. Egyik vidéken lakó osztálytársam MÁV-nál dolgozó édesapja keresett meg ekkortájt bennünket. Felajánlotta, hogy elbújtatja családunkat. Szüleim a kockázatot vállaló családra, nagyapára és Zoli bácsira való tekintettel — könnyes szemmel — köszönték meg, de nem fogadhatták el e valóban nagylelkű ajánlatot. Milyen az élet! A köszönő viszony mellett csak a fiukkal való barátságom volt a kapcsolat korábban e két család között. Mégis, ők voltak hazatérésünk után az elsők, akik minden elképzelhető és tőlük telhető módon segítették újrakezdésünket. A nagyon szép, fekete hajú Éva nővérem 1940-től a nyíregyházi leánypolgári iskolának volt kitűnő tanulója. Tanulmányait a bekövetkezett események miatt nem tudta befejezni.