Kovács László: Tanú vagyok - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 32. (Nyíregyháza, 2004)

III. Az országhatáron kívül

meg. Milliónyi gyermeket, nőt és férfit gyilkoltak itt meg. Akit nem küldtek megérkezése után azonnal a gázhalálba, arra később rabszolgamunka várt. Ezért lett Auschwitz a világ és Magyarország legnagyobb zsidótemetője. Buchenwaldban Birkenau és Buchenwald közötti kétnapos utazás egésze ugyan nem, de egyes részletei (mint életem néhány drámai emlékének egyike-másika) még most is sokszor eszembe jutnak. Ötven, egymást nem vagy csak alig ismerő, különböző életkorú és minden más szempontból is vegyes összetételű férfi volt a marhavagonba összezárva. Az útra kapott élelmünk és az ivóvíz az emberi szükséglet minimumára is kevés volt. Tisztálkodásra, élettani szükséglet rendszeres kielégítésére lehetőségünk nem volt. Levegő és fény csak a szögesdróttal átszőtt 4 db, kisméretű ablakon át jutott a vagonba. A halálgyárban néhány nap során átélt iszonyatok: a szeretettek szétválasztása, elvesztése, további sorsa feletti aggodalom, a személyes megaláztatások sora és a fájdalommal is járó fizikai meggyötrésünk mindnyájunkat mély apátiába süllyesztett. Volt, aki látta, mikor imádott gyerekét elszakították anyjától, és amikor felhajították egy teherautó platójára. Ekkor már ismertük a szelektálás során baloldalra irányítottak sorsát. Mindenkinek volt gyásza, a különbség az elvesztettek számában volt. Ezt a tartós, sokkos állapotot mindenki másként élte meg, vezette le. Volt, aki hangosan adott jelt érzelmeiről, gondolatairól, kereste, siratta hozzátartozóit, más beszélt hozzájuk vagy imádkozott. A többség magába roskadva, a további — egyre kilátástalanabbnak tűnő — küzdelmet feladva várta sorsának beteljesedését. Hiszen újra egy teljesen ismeretlen, eddigi tapasztalataink szerint semmi jót nem ígérő közeljövő állt előttünk.