Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

Hű gonddal szálítaték ágyában a hölgy, miután Orvosért sietet Ödön s rögtön küldé őt a kedves ájulthoz, s onnan szálássára sietet ruhát váltani, hol baráttya várta őt, s meg látván hosszan nézte végig öltönyét végre hahotára fakadva kérdé mi történt vele - de az előbbi sérelmére gondolva kinem elégítő választ vete neki, s azal szobájába zárkozék, át vetvén ruháját remény s kétség között ment vissza kedvesséhez hogy egy perczet se veszícsen el. Belépet - a beteg körül csönd volt - az Orvos nagy léptekkel méré a szobát - Arabella az ágynál ült s zokogott - „Még mindig semmi?" kérdé a belépő bús pillanatot vetve a fekvőre - „még eddig semmi" lőn a válasz. „Egy reményem van" mond továbbá az orvos gondolkodva „hogy az ájulás álomra változik, s ha ki alussza magát felébred, lassanként lankadássa is elmúlik." Némileg tellyesúle az Orvos szava, kis idő multán felnyitá szemeit, mintha mély álomból ébrednék fel, körűi tekinté könyezőit s álmélkodni láczék, később érthetlen szavakat rebege, egy igen mellyet sohajtot, s elalvék ismét. Öröm sugárzó arczal tekintenek egymásra leghűbjei, s az orvos parancsára rendben hagyák őt. „Lássa ifjú barátom" mond ő - „mint gyuládnak ki arczai, s ha háborítlanúl kialussza a lázas feszülést úgy az ébredéssel eszmélete is megjő - ön báttya vagy egyéb rokona a hölgynek de legyen bár ki részvétet tanúsít mellette, tehát felkérem önt virasszon fél éjig a betegnél, s most biztossan távozhatom ha felébredend semi baj nem leend." „Isten Önökkel!" Az orvos távozta után ketten maradtak a betegnél őrködtek s figyeltek annak minden lehére, ideg feszülést vőnek észre rajta, színe változék kezeit gyakran fel emelé, s töredezet szavakat is hallata néha. - Sokára igen sokára arczai sápadni kezdenek lélekzete csöndessűlt s végre ismét fel nyitá szemeit - mire ápolói öröm riadva borulának reá csókjaikkal halmozva őt - Ilda magyarázatot kért hol létté felül, „Nem de" mond ő benem várva a választ, „az egekben vagyunk kedvesim s most boldogságunk végnélküli leend?" „Ott sem leszünk boldogabbak mint jelenleg" viszonzák mindketten, „te élsz s mi mennyet bírunk általad." - Később midőn kifejle a beteg eszmélete elbeszélek az esetet, mi kölcsönös érzelemmel s öröm könnyek közt történt meg - e közben a falórán 12 kondula el, s Arabella az ifjút távozásra kéré fel, ez egy egy meleg ölelés után mi megnem tagadtatott tőle jó éjt monda a két hölgynek, elhagyá őket. Nyugtalanul tölte el éjjét - vissza és vissza álmodá eseményes napjának fordulatit, mik majd kétségbe ejtek őt majd ismét ki emelek az üdvnek legmagasb fokára, nyugtalan volt, s mégis