Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)
Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény
az ifjút s folytatá - „menyit szenvedek Ödön, hidd e kín meg csökkenti éltem erejét." „Világosícs meg édesem, szavaid oly rejtélyessek, mért mondsz engem kínaid eszközlőjének?" „Nem értesz? - óh fájdalom - keserge a leány - „mit ér nekem a zene s a fényes társasság nélküled, szerelmed nélkül meg vetendem azt, hódoljon bár az egész kör nekem s könyörgjenek imádva előttem kegyeimért, ha tőled mellőztetem boldogtalan vagyok, ha hiányomat nem érzed én sem érzem a vendég sereg hiányát, mely e kis teremben nem követhetet engemet, s ha te meg vetendsz én meg vetem az életet mely nélküled gyötrelem nekem." „Elég Aurélia" vága közbe a meg lépet ifjú - „elég e vallomás hogy érdemeket tegyek reá - - nem vagyok képes szavakkal viszonozni azt" - habozék, s hogy szó hiányát tettel pótolja ki, meg érinté a karába nyugvó hölgy homlokát mely feltűnő ellentétté vált az előbbivel. „Mily forró homlokod, s az előbb oly jeges arczod mily pírjadtak lettek, nem érzesz lázt?" A hölgy mosolygva pillanta fel jegyessé szemeibe, s nyugalomal monda „Agódsz Ödön - épp így szeretem ha kivívtam nálad a busongást, ez boldogít mert szerelmedet árulja el" Ki képzeli a szorongó helyzetet miben Ödönünk színlet, ki érzé át egy nyugalomért vágyó szív vívássát mely az esdet béke helet ostrom alá vétetet - le írhatlan az - jegyessé ömlengő szavai nem gyujták őt szerelemre iránta, hidegen halgatá őt, hideg szánalommal simítá olykor homlokát a mennyet álmodozó leánynak. Miközbe lépteket hallanak közelgni keblére simult kedvessének a lány s erőssen kapaszkodék nyakába, „had jöjjön mond ő bár ki legyen karodba nem tartom bűnnek rejtőzésemet, tőled szeretve nem félek a balítélettől." Következő perczben Szilérinő nyitá be az ajtót, s teli csodálattal emelvén rajok szemeit bámulva ált meg egy pillanatig végre eszméletre térve kiálta az egymás karába nyugvó párra. „Gyermekek mi a guta lelt benneteket miért e búvás fel nem foghatom ha bár mily égő is szerelmetek nem szükség leplezni többé, ép oly meresszen át ölelhetitek egymást a vendég termekben is miként itt, egymáséi vagytok tudja mindenki." „Megfoghatatlan volt előttem" szóla Ödön a zavar leg akadozottab hangján „ Aurélia ki maradt körünkből, én keresem mindenüt - s itt fel lelem ájultan - próbát tevék vele mely sikerült eszméletre hozni őt, most át adom neked Anyám, s én futok az orvosért mert én is fájdalmakat érzek" „Ne menj Ödön" kiálta fel Aurélia, „vald meg Anyánknak szíved szerént az egésszet, próbára tevém ma Ödönt szerelme
