Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

„Hon vannak uraid" kérdezé az érkező. „Igen Uram. Alunni készülnek". „Alunni? tehát nem készülnek...?" „Hová, Úrfi?" Jelenes be leány Uraidnál, tisztelkedni akarok nálok", a lány be mené, kis vártatva bebocsátó jellel utasítá őt az ajtón. Egyedül ült Ilda kis kerek asztala mögötti nyugágyán, lehajtót fővel kezeibe rejtet arczokkal, olykor egy könyet simítva le azokról, amint a váratlan látogatást fogadnia kellet, "Urunkat keresi egy fiatal Úr", mond a nő cseléd. „Atyámat?" kérdé a lyánka, - „igen". „Bocsásd be". S az ajtón Ödön lépet be. „Ah Sziléri! tehát ön - az - mire magyarázam - e - látogatást?" rebegé Ilda, a meglepetéstől akadozott hangon - felemelkedve ülhelyéből. „Kegyed meg ellőz magyarázatot kérő kérdésekkel, holot erre nekem lenne okom - Kegyed meg tagadá magát tőlem, meg veté estélyünket, okainak magyarázatát ne kérjem? - Mily nehezen vártam a perczeket mik megajándékozandnak kegyeddel, s hasztalan, mi boldog reméltem ma lenni, s boldogságom csillagát kegyedet nem láttam a számomra alkotót menny körén fel tűnni, puszta volt a terem szemeimnek, fülsértő a zene, hölgy koszorúnk ék nélküli, mert Kegyed annak leg bájosb virága nem ékesíté azt, - vágyam üldözött szerelmem nyugtalanítót okát elmaradássának meg tudni" „Szülői tudtával jött ide? Sziléri!" - kérdé őt holt sápadtan s szavát félbe szakasztva a lány. „Szülőim nem tudják jöttömet", válaszolá az ifjú, s kérde csodálkozva - „Miért e remegés Ildám, oly különössen találtalak, s arczaid mért lettek oly rögtön halaványak?" „Bocsás meg Ödön!" mond a hölgy „ha egy perczig keserű gúnynak vélt szavaidat meg átkozám! oh iszonyú gúny s a csalódás, egy olyan által ki gúnyoltatni s csalódni kit szeretünk - le sújtva, egy tréfa tárgyának véltem leni magamat!" „Nem értelek Ildám!" „Nem értesz? ércs meg tehát, nemde azt híved hogy Atyád meg hívót az estélyre?" „Minden esetre" „Csalódsz!" Némán, lesújtva a lyánka váratlan szavaitól ált az ifjú egy pillanatig, arczai égni kezdtek szemein könyű fakadt fel, - „jó" emelé meg szavát lágyabban hogysem gondolnók, „vendégi körébe nem lát ma Atyám" s le veté magát egy karos székbe. „Ne daczolj szülőiddel Ödönöm nem vonj szülői haragot magadra" - feddé őt szelídülve Ilda. „Atyám gőgje sért, a gőg meg vetést érdemel, - ha a szerény-