Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

ség nem tiltaná ma nálad maradnék, de mivel ez lehetlen, vissza megyek, de nem a zajgó termekbe, hol minden Atyám fény üzéssit s hiányodat magyarázná nekem" „Hát ha vendégid, s még egy szerető kebel várakozandnak rád?" „Sokkal csekéllyeb vagyok hogysem észre venné valaki hiányomat" „S Aurélia?!" „Hah Aurélia!!!" ijedt fel az ifjú egy eszmétől át borzasztva „hol van ő, a tréfa komoly kezd lenni, hidd kedvesem egyszernél töbször nem láttam ma őt, előbb nevetséges később gyanús s most agasztó lett kimaradássá." „Világosícs fel Ödön, nem értelek!" „Felvilágosulás után magam vágyódom Kedvesem" válaszolá az ifjú szórakozottan, - „ő meg nem jelent a táncz terembe". „S ez felnem tűnt hamaréb szemeidnek?" „Igen. Észre vettem hogy hiányzik a társasságban, mert barátim keresek, de nem találák, azótta nem gondoltam reá." „Talán roszúl lett" agódék Ilda, néhány perczig csönd uralga a két szerelmes közt - az ifjú gondolkozék, a lyánka a gyertya lángjába mélyeszté pillanatát - a perczekig tartó csendet egyes hörtyögés zavarta meg olykor mely a szomszéd szoba ajtaján hangzék át hol Förster jó ízűn nyújtózék ágyában, s egyszer midőn át veté magát más oldalára ollyat horkantot hogy a gondolatokba mélyedt ifjú fel rezene rá, s felvetvén fejét tekintete a kedvessé keblén csillogó kis arany szívre tapadt, örömtől sugárzó arcczal szemléié egy ideig a viszon szerelem jelét - a hűn őrzőt emléket. „Mily dicsőn áll nyakadra a picziny dísz" mond elragattatva az ifjú, feledve előbbi agalmait - s ki vonván zseb tárczáját elő mutatá kedvessének a hervadt virág bokrétát mely égő csókjaitól száraz leve. „Nézd Ildám" mond ő, „e virágok boldogítanak heletted egy éven át" - még töbet mondót volna ha az óra hangos ütéssé félbe nem szakasztá őt - tizenkettő hangzót el - s az ifjút válni inté, - felemelkedék heléből s menni akart, de czélja nem lelkesíté őt az indulásra, semi se vonzta jelenleg a háziakhoz sőt elfutot volna mérföldekre hogy a vigalmat ne halhassa, mely unalmas volt neki a nélkül kit el hagyni kell, „Isten veled", szólt végre Sziléri - nem zavarom tovább éjji nyugalmadat" „Még egy szót Ödön" ragadá meg kezét a lyánka, „tellyesícsd a Szülői parancsot, arra int arra kér Ildád!" „S ha az téged tiltana?" „Akkor is Ödön!" „Nem nem" mond az ifjú a határozotság szilárd hangján, „e parancsnak nem hódolandok" - szavai után jó éjt mondót még,