Margócsy István: „…Vedd szívessen csekély iratomat…”. Irodalom családi használatra. Margócsy József 85. születésnapjára. - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 31. (Nyíregyháza, 2004)

Clementis Róza (? -1880): A két jegyes. Regény

s vissza pillanta Ilda könyben uszó szemeire, s ismét meg ált, mintha le igézve lett volna nem bírák őt lábai továb vinni. „Mért e könyek Ildám? nem fogunk többé elválni", mond lágy hangon az ifjú, „nem de" folytatá - „minden nap látandjuk egymást ha máskor nem e nyugórák ideje alatt?" „Nem nem Sziléri, ez többé nem fog történni, mit mond Atyám e kései látogatásra, ha elbeszélem neki holnap" „Ted azt kedves Ilda, s mond menyire szeretem leányát, én kezeskedem, hogy meg nem haragszik." Gyorsabban mint a gondolat öleié magához a leányt elősször életében, s érezé, hogy boldogab perczet még nem élvezet, egy búcsú csókot nyomot homlokára s el hagyá őt. Kísérjük ismét vissza is, mint halad a ház felé mellyet pár óra előtt elhagyott, melybe ép oly animóval folyt a vigalom mint az előbb, csendessen suhana át ismét a ki világítót folyosón, még nem a ház éjszaki részén keskeny ajtót nyitót fel s azon egy setét elő terembe botlot honnan annya háló terme nyílt, ezt nézte ki men helyűi, hol biztosnak vélte magát a háborgatás ellen s a zene hangjaitól. Halvány lámpa fény világítá meg a kis háló termet, mely utolsó lobjait veté még néha fel, az ifjút boszantá a fény, s főleg egy eszme mely hozá járult, t. i. kinek volt szüksége e lámpára? ki járt itt? az kétség kívül ismét el jő, s őt meg zavarja, külömben nem hagyá a lámpát égve, felfogá azt tehát s az onnan nyíló öltözőbe nyitót be, ott egésszen elrejtve képzelvén magát, - de hajh mit láta maga előtt, a nyűg ágyon Aurélia feküdt holt halvány arczokkal mozdulatlanul - ijedten kiáltá nevét az Ifjú eldobva lámpáját, s agalommal tapintá meg a fekvő homlokát, hideg volt és mint a márvány, valait rázá meg ismét mind hasztalan, Aurélia nem eszmélt - szánalom lepé meg a jó ifjú szívét hosszan nézte a hölgyet sápadt arczaival miken a festéknek nyoma sem volt látható, holt fehérségei valának el futva ajkai, az ifjú le borúit s halgatá vájjon lélekszik e még, - „még él keble emelkedik" s nemével az örömnek keresé Annya erősítő szereit, s talála is egy üvegcsét némely utasítási jegyzetekkel ellátva, miszerént meg győződék hogy élesztő szert tartalmaz, gyöngéden mosá meg homlokát a hölgynek aztán ajkaira csepegteté s ím szorgalma sikeres volt Aurélia fel nyitá szemeit, Ödön gyöngéden foga fel derekát s fürtéit ki hajtá szemeiből - s a szánalom gyöngéd hangjain szólla hozzá. „Mi bajod Aurélia? szólj mi oka elvonulásodnak, mért nem parancsolál Orvost magadhoz, ha rosszul érzed magad, de különös hisz regeitől a legjobb színben láttalak s ily rögtön mi ért?" „Te vagy orvosom kit magamhoz óhajtok, ki halálra betegítél meg!" „Én Aurélia?... almélkodék az ifjú „Igen te, de meg bocsátok Ödön imént tanúsítót szorgalmadért, te szeress s én meggyógyultam" - szólla hévvel meg ölelve