Galambos Sándor: Az 1848–1849-es szabadságharc német szemmel - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 25. (Nyíregyháza, 2001)

Bevezetés

vadonban nőnek fel, egyedüli társuk a lovuk, a juhászkutyájuk és a rájuk bízott számtalan jószág. Ma már nem azok a mindenkivel szemben ellenséges vademberek, akiknek egykor számítottak. Ravasszá, nyakassá, vérszomjassá és mohóvá rendkívüli ügyességük révén válnak, ahogyan rövid fanyelű kis baltájukat, csákanjukat használják. Nagy távolságra is biztosan célba találnak, életveszélyt jelentenek az utazók és vándorok számára, akik csak nagy félelmek közepette mernek a sűrű tölgyesek rettegett kanászai elé lépni. Azért, hogy kivédjék ezen emberek erőszakos tetteit, lovasokat helyeztek az erdőbe, hogy az utat és fontosabb posztokat védelmezzék, de őszintén szólva nem sok eredményt hozott a kezdeményezés. Az erdőben előfordul, hogy több disznópásztor összeáll, és közösen támadnak meg egy postakocsit. Az alföldön a nyájak nagy távolsága miatt a gulyások közt ilyesmivel csak a legritkább esetben találkozhatunk. Ennek ellenére az előbbiek és utóbbiak is gyanús alakok maradnak, akik a legnagyobb egyetértésben élnek a tulajdonképpeni rablólovagokkal. Mert ha valakinek kedve támad rablónak állni, az náluk mindig patrónusra, segítőre talál: az erdőben menedékhez és fegyverhez juthat, az alföldön kerül nyerge alá egy ló, fazekába egy ökör, aztán alkalomadtán az út mentén egy hordó bor vagy egy rakomány dohány. Amit a pásztor átenged, vagy amivel a rablólovagot támogatja, azt visszaköveteli urától, mondván, hogy azokat ellopták tőle. Ha az ura viszont botoztatós fajta, akkor a gulyás lovára pattan, és inkább ellopja felebarátjától azt, amire éppen szüksége van, hogy nyáját kiegészítse. A szomszéd hasonló módon segíti ki magát és a földesúr nemtörődömsége miatt így egyenlítődhet ki a hiány.