Fazekas Rózsa - Kujbusné Mecsei Éva: Mindennapok Szabolcs és Szatmár megyében a XIX. században - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 18. (Nyíregyháza, 2000)
TERMÉSZETI KÖRNYEZET
lítottak a szigetekre. Az 1772-i kivizsgálás 63 szerint búzát, árpát termett csekély földje. Tengerikenyeret ettek. Kenyérsütésre használták a rozson kívül a vótért 64 és a tatárkát 65 . A köles is fontos tápláléka volt a lakosoknak. Termesztettek még dinnyét a hegyeken. A határ többi része cseretekből, azaz évtizedeken át nem vágott nádasokból, azután gyékényesekből, nádvágórétekből, lápokból, a náddal körülvett halastavakból és erekből állott. Mivel a kevés szárazföld nem tudta gabonával ellátni a lakosokat, inkább jószágtartással foglalkoztak. Az árvíz miatt, ha nem tudták legelőre hajtani jószágaikat, a lápra úsztatták fel, ahol pedig sok veszedelem leskelődött rájuk. Jószágállományuk tehénből és disznóból állott, és igen kevés lóból. Juhot nem tartottak. Gabonatermő föld hiányában a rétből élt a lakosság. Halászattal 10-15 család foglalkozott állandóan. Öntötte a rét az élelmet, mint a Tisza a vizet. A tavakban, erekben annyi hal volt, hogy meríteni lehetett. Sokszor eladni sem tudták a halat, hanem a disznóval etették meg. Az óriási mocsarakban a csíkot kasszámra fogták, rákot, teknősbékát, piócát olyan bőségben, hogy pénzelhettek belőle. így éltek „csíkból-halból", mint az 1839-ben készült harangjuk mondta. A szomszéd községek kárászfogó Beszterecnek, meg Kárászlábú Beszterecnek mondták a falut teméntelen kárász haláról. A lakosok egész télen a jég hátán foglalatoskodtak. Vágták a nádat. Ebből pénzeltek is. A ponyvának való gyékény, azután a szőlőkötő sás és a gyógyfüvek is bőségben voltak náluk, valamint a súlyom és a méhek méze is. Vadjuk volt a réti farkas, róka, vidra, vadmacska, menyét és borz. A nádasokban annyi volt a vízimadár, hogyha egyik tóból a másikba szállottak, elsötétítették az eget. Tavasszal kosár- meg csónakszámra szedték a vízimadarak tojásait. A vadludat és vadkacsát, kivált tavaszkor, szabad kézzel is fogták. Erdőkről, erdős részekről már az 1862. tanúkihallgatási jegyzőkönyv sem tud. A helynevek azonban azt bizonyítják, hogy régebben több erdős rész, fás hely volt a határban, különösen a déli részen. Az első akácfát 1831-ben Porzsolt Gábor prédikátor ültette. A csillogó vizű ereken, vízfolyásokon és más vízi utakon csónakon közlekedtek mind a határban mind a szomszédos községekbe. Csónakja majd minden gazdának volt. Nagy vizek idején a lakodalmas menet is csónakon húzódott egyik faluból a másikba, így vitték a keresztelendőket a templomba, sőt a halottakat is a nyugvóhelyükre. A szénát, meg a szigetre felszorult jószágot egy különös vízi járművön: lábon szállítgatták le. A lábó fenyőfa gerendatalpakra szegezett deszkákból készült. Három öles [5,67 m] hosszú csáklyával 66 tolták. A szomszédos községek lakosai tréfásan Beszterecet a világ végének mondták. Onnan tovább nem lehetett menni a mocsár és víz miatt. Csak egy bejárója volt, a kéki oldalon. 63 A Mária Terézia-féle úrbérrendezés során a jobbágyok helyzetét rögzítő, 9 kérdőpontra adott válaszok. 64 vótér, tönköly: gabonafajta, a XX. század elejére szinte teljesen eltűnt tatárka, pohánka: az egyetlen nem pázsitfűféle, hanem a keserüfüfélék családjába tartozó gabonafaj 66 csáklya: vasalt hegyben és mellette vaskampóban végződő hosszú rúd, amellyel sekély vízben odébb lökték a csónakot, tűzoltáskor pedig az égő háztetőt bontották vele szét
