Takács Péter: A dadai járás parasztjainak vallomásai 1772 - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. Közlemények 3. (Nyíregyháza, 1987)

ellátáson túli termelést, egyúttal lehetetlenné is tette mind a paraszti, mind a nemesi felhalmozódást. M^ról holnapra éltek itt az emberek. Bő termésű, jobb időjárású években dúskáltak a javakban. Szűkebb termés, nagy aszály vagy nagyobb árvíz idején pedig a kisebb birtokú nemesek is éheztek, vagy legfeljebb halat, sulymot , csíkot, vadat ettek. A felhalmozás, a takarékosság, a jövőre gondolás szinte teljesen lehetetlen. Szabolcs megye lakói - nemesek és nemtelenek - nem érzik az idő múlását. Évekkel, évszakokkal mérik a múló időt. Az itt honos emberek életében két időpont fontos, az is csak megközelítően: a születés és a halál. Ami közte van, az nem több és nem kevesebb, mint a megváltoztathatatlan állandóság, amit csak az évszakok körforgása színez, és néha-néha egy-egy betyár vagy lótolvaj mondákkal körített alakja izgalmasít. Szegénynek, elmaradottnak, kulturálatlannak azonban csak polgári értelemben nevezhető Szabolcsban a föld népe. Természet és ember elválhatatlanul együtt él még ezen a tájon. De nemcsak táj és ember: nemes és nemtelen is, a későbbiek során már soha nem tapasztalható patriarchális egymásrautaltságban. Az utolsó történelmi pillanat Szabolcsban 1772, amikor még az ősi, évszázados hagyományok formálta életmód mindenütt tetten érhető. A lakosság száma és a föld eltartó képessége a legprimitívebb gazdálkodás mellett is összhangban van. Árutermelésről - bár a kereskedelem nem idegen a térség lakóitól - nem beszélhetünk. Kiveszik azonban a részüket a regionális termékcseréből. A Hegyalja, Bereg, Ung megye lakossága e térségben vásárolja meg az álta-