Ünnepek és hétköznapok a történelemben - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 3. (Nyíregyháza, 1999)

Margócsy József: Régi iskola – régi diákélet Nyíregyházán

effajta merevség, távolságtartás már alig vagy egyáltalában nincs meg. Akik nemcsak eldarálták „előadásaikat", hanem igyekeztek meggyőződni „menet közben", hogy érti-e az osztály, miről is van szó, miért érdemes ezt megtanulni. Aki az üresen bámuló szemek vagy egy-két bátortalan felnyújtott kéz láttára megállt, kérdezte-érzékelte, hogy (miért?) nincs kapcsolata az anyagnak a diákokkal. Aki hajlamos volt elfogadni a kérdést, mert kellő képessége és hajlama volt — szélesebb körű képzettsége folytán — dialógusra, több oldalról megközelíteni a szükséges mondanivalót. Vagyis szolgálni tudta, az osztály szükségletei szerint, oktató-nevelő hivatását, hogy értsék is, amit tanít, ne csak magolják, biflázzák azt a bizonyos leckét. Ami óriási különbség. Mi pedig úgy lettünk szerencsés nyertesei ezeknek az óráknak, hogy többen is voltak ilyen tanáraink. Akik azt is észrevették, hogy vannak a tantárgyuknak kedvelői, akik mélyebben is érdeklődnek olvasmányok, újabb, a tankönyvben még benne sem levő felfedezések iránt; akik meg-megjelennek a Bessenyei Kör ismeretterjesztő előadásain, mert már a tanár úr is előad, és akkor is eljönnek oda, ha nem ő az előadó. Akik, ha éppen összetalálkozunk iskolába jövet, akkor értelmes beszélgetőpartnerként kezelik a diákot... S ezt részletezhetném tovább megannyi olyan élethelyzetben is, amilyenben „régi típusú" tanáraimmal elképzelhetetlen volt a találkozás, a beszélgetés még kevésbé. Vagyis ezek a fiatalabb tanárok nem robotként végeztették velünk a tanórákat, magát a tanulást, hanem érdekessé tették. Résztvevői voltunk a tanításnak is, nemcsak a lélekölő magolásnak. Egyszerre érdemes volt tanulni; a leckével, a tanulnivalóval „foglalkozni", s nem kellett, hovatovább nem is lehetett megelégedni a lélektelen biflázással — ami egyébként néhány „régi" tanárunknál továbbra is egyedüli célravezető (azaz a megfelelő jegyhez vezető) útnak mutatkozott. Kétségtelen: az új szelleműek voltak kisebbségben, de rájuk emlékezünk, emlékezem lelkesen és szívesen. Róluk, valamennyiükről, írtam már részletesebb portrévázlatot az elmúlt évtizedek során, volt, akinek sírjánál is vállaltam a gyászbeszéd elmondását, a méltatást. És a többiekről hallgattam. * * * Iskolánknak általában 500-520 tanulója volt, aki be is fejezte az elkezdett iskolai évet. Természetes, hogy legalább a tanulósereg fele (éppenséggel szülői serkentésre) élt azokkal a tanfolyamokkal, foglalkozási