Előadások Szabolcs és Szatmár megye múltjáról - A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai IV. Füzetek 2. (Nyíregyháza, 1998)

Németh Péter: Szabolcs megye az Árpád-korban

egy oklevelet a részükre, amelyet aztán többször átírtak, és amelyik ráadásul töredékesen maradt meg. De ennek az oklevélnek van egy olyan kitétele, amelyik alapján föltételezhető, hogy ez a nemzetség, egy ősmagyar kiscsaládos nemzetség itt Szabolcsban is birtokos lett volna, mégpedig Napkor környékén. Ezt Gtyörffynek a Történeti földrajzából tudjuk. A következő Árpád-kori oklevél 1166-ból származik, ez III. István király oklevele, többszörös átírásból a szentjobbi apátságnak adományozott birtokokat említ itt, sorol fel ebben az oklevélben és köztük hat olyan települést is, amelyek az egykori Szabolcs megyében voltak. Ezek azonosítása azután a lehető legnehezebb. Mert a szentjobbi apátságnak a birtoklása a megyében később már nem mutatható ki. A következő, és ez a tatárjárás előtti utolsó oklevél az 1212-es oklevél, amelyikben Bánk bán vejének, Simon ispánnak adományozza a lónyai uradalmat, amelyik öt faluból áll. Ebből egy település, Zsurk a Tisza innenső partján fekszik, és ennek a határait megjárják. Ez az oklevél azért érdekes, mert számos olyan település, amelyekről úgy gondolnánk, hogy már régen, a középkorban is fönnálltak, mint például Mándok vagy Eperjeske, ebben az oklevélben nem szerepelnek. Mándok csak a XTV. század végéről datálható, Eperjeske csak a XV. századból, jóval később. Persze ez is tartalmaz érdekességeket. Leírja a birtokosok nevét, de nem mondja meg, hogy hogyan nevezik azt a települést. Például azt írja, hogy Zsurk akkori határánál —persze az egy nagy határt jelent— a körűi monostornak is éltek jobbágyai. Ez a Körű Szolnok megyében van, a mai Nagykörével azonos. Hogy hogyan kaphatott a körűi apátság itt birtokot, az még pillanatnyilag rejtély. Nincs megoldva. Van azután egy könyv, amelyik végül is okleveleket tartalmaz, de mégsem oklevélként szoktuk ezt említeni. Ez a híres 1205 és 1235 közötti Váradi Regestrum, amelyet nem kisebb ember mint Martinuzzi György támogat 1550-ben, hogy kiadják, és a kolozsvári híres Heltai-féle könyvnyomdában jelenik meg. Ennek a jegyzőkönyvnek részben maradt fenn az anyaga, mert hiszen jóval több perről volt szó vagy lehetett szó ebből a harminc esztendőből, mint az a közel 400 eset, amit a Váradi Regestrum fölsorol. De hát ennyi