A személyes történelem forrásai - A MNL Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára kiadványai I. Évkönyvek 20. (Nyíregyháza, 2014)
NAPLÓK, VISSZAEMLÉKEZÉSEK - Kujbusné Mécséi Éva: Egy gazdatiszt élete. Tóth János önéletírása
Kujbusné Mécséi Éva mellyel könnyelműen bánni nem szabad. Május 24-én tehát létem 1866-ban semmivé [lett], mert nőmben volt minden örömöm, dicsőségem és benne képzeltem azon mennyei boldogságomat e földön még sokáig élvezni, mi többé sehol és semmi módon fel nem derülhet nekem. Azonban mit tettem ily csapás után? Sírtam nehéz fájdalmamban, és Isten útjain igyekeztem megnyugvást szerezni, feltévén magamban, hogy négy kedves gyermekeimben keresem feltalálhatni némileg a vigaszt, mely fájdalmaimat enyhítendi. Elhatároztam ezeknek élni, ezek boldogságát eszközölni, s kipótolni igyekezvén nekik az oly forró anyai szeretetet is. Mondják sokan, hogy a csapás nem jár magában, követi azt rendszeresen más is. Rajtam minden fájdalom egyesült. Alighogy eltemettük a kedvest, kezdődtek a csapások, vagyis kezdődött az anyagilag már a halál éjjelén. Mert ugyanazon éjjel, melyen angyalom lelkét az Ég felkarolta, elfagyott a természet is, megfagyva a rozs virágjában. Azután lett két hónapos folytonos aszály, hogy semmi ne teremjen. Végre augusztus 11-én egy oly iszonyú viharral való jégeső, mely a szó teljes értelmében minden vagyonomat végveszéllyel fenyegette. Vallottam mintegy 6 ezer forint kárt. Még ez se volt elég, épületeim ledőltek, marháim közül a legszebb egypár tehenem elesett. S most, midőn ezeket írom, szeptember 19-én, szinte a legnagyobb szárazság uralg, úgy, hogy a vetést meg se lehet kezdeni. Ennyi csapás egy évre nagyon sok, erő, nagy lelki erő kell elviselésükhöz. De hála a gondviselésnek, hogy ifjú koromban megtanított tűrni, mert most feltart a lelkierő, és nem csüggedek el. Még mutatkozék egy nagyszerű csapás, a kolera, mely Pesten már nagyban uralkodik. Mentsen meg bennünket Isten ettől. Óh, be lelkemből óhajtom még az életet, még ha kopár lett is és sivatag, hogy neveletlen négy kedves gyermekeimet felnevelhetném, s mint becsületes polgárokat bevezethetném az életbe. 1867. május 5. Megértem szomorú özvegységemben azon hónap elejét, mely egy évvel előbb dicsőült jó nőmet elrabolta tőlem. A múlt év július 24-től házamra felügyel Bradoskáné asszony Gömörből, ki igen tisztes, jó asszony, ennek lánya, a 20 éves Kornélia lányaimat neveli, ketten együtt kapnak 300 forint fizetést. Igen meg vagyok velek elégedve, de mégis más az életem, mert idegen vagyok a háznál úgyszólván, magam nem jöhetek-mehetek szabadon egyik szobából a másikba. Kivált reggelenként még bemehetek a früstöklőbe, ha a rossz idő miatt kívül már nem szórakozhatom, halálra kínoz az elhagyatottság. Többen tanácsolták már, hogy nősüljek másodszor, de ezen gondolat nem fér fejembe sehogy, pedig lehet, hogy magamat rontom meg öregségemre, ha életben leszek. Mert gyermekeim elhagynak, mint a raj az anyaköpűt, s akkor cselédekre kell bízni minden dolgaimat. De mit tegyek! Gyermekeimet mód 70
