Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 19. (Nyíregyháza, 2011)
Forrásőrző intézmények és források határon innen és túl - Takács Zsolt Gusztáv: A tizedes meg a többiek. Tóth Elemér naplója
Takács Zsolt Gusztáv Tóth Elemér mint katona megfelelt azoknak az elvárásoknak, amelyeket támasztottak vele szemben. Raját jól kézben tartotta, s bár néhány intézkedése akár kegyetlennek is tűnhet (lásd az augusztus 24-i és szeptember 2-i bejegyzéseket a pánikhelyzet feloldására, illetőleg az őrség kérdését), de ezek katonái biztonságát szolgálták. A másik oldalról nézve, nemcsak követel a rábízott emberektől, hanem gondoskodni is próbál róluk, amikor egyedül építi az állásokat, mert látja rajtuk a kimerültséget, illetőleg amikor dupla vacsorát hoz embereinek, hiszen az egymásra utaltságuk nem kérdőjelezhető meg. Kezdetben úgy tűnik, mintha nem venne tudomást a háborúról, egyfajta hetykeséggel viseltetik, szinte olyan érzése van az olvasónak, hogy felelőtlenül szemébe nevet a halálnak. Erre jó példa, amikor figyelmeztetés ellenére lemegy a folyóhoz vízért, kineveti a katonák ijedtségét, vagy az orosz tüzérségi tüzet Szent Ist- ván-napi tűzijátékként írja le. Valószínűleg mint rajparancsnok, aki felelősséggel tartozott tizenkét katonáért, önbizalmat akart önteni embereibe azzal, hogy rendkívüli helyzetben olyan választ adott, amely kisebbíti annak súlyosságát. A tizedes úr nem mutathatott félelmet vagy bizonytalanságot. Jól érzékelteti ezt a kettőséget az orosz katonák zenéje. Nagyon mérges lett, amikor a tüzérség elhallgattatja őket, de azért nyugtalanította a helyzet, és maga is kimegy az őr mellé figyelni. Több leírásból is tudhatjuk, hogy támadás előtt a szovjet katonák bátorításként vodkát kaptak, és gyakran hangos éneklésbe kezdtek. Nem elképzelhetetlen, hogy ez történt ebben az esetben is. Talán a magyar tüzérség megelőző csapása akadályozta meg a támadást. Tóth tizedes bátorságához, talán vakmerőségéhez nem férhet kétség, amelyet a kitüntetése és a hadtestparancsnoki dicséret is jelez. Vélhetően nem a bol- sevizmus elleni élet-halál harc elkötelezett harcosaként érdemelte ki a bronz vi- tézségi érmet, hanem a kötelességteljesítés hajtotta, mert a parancs az parancs. Az ellenségről („muszkák") érezhetően olyan sztereotípiákban gondolkozik, amelyeket a kor propagandája, a kiképzés alatti képzetek és talán az első világháborúban a keleti fronton harcolóktól hallott visszaemlékezései táplálnak.23 Teszi a dolgát, mert ez a feladata, de őt is egyre jobban elkeseríti állapota. Azután fokozatosan ébred rá a háború embertelenségére, amikor az első áldozatokról jön a hír. Az állandó harckészültség mindinkább kimeríti, és jelentősen változik a hozzáállása a háborúhoz. A háborús stressz hatása érződik alvászavarában, lassan már minden idegesíti, az is baj, ha lőnek, de az is, ha csönd van a frontvonalon. Minden mindegy, kissé depresszióba hajló hangulata akkor éri el csúcsát, mikor már azt sem bánja, ha az oroszok elviszik a fedezéket. Ennek a problémának a megoldásában sokat segít neki a családdal, az otthonnal 23 Pihurik, 2007. 176
