Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)
Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Lakatos Sarolta: „Csak az emlék maradandó”. (Vásárhelyi Vera) Emlékképek Dr. Kállay Kristófné Vásárhelyi Vera életéből
Gyermek- és ifjúkor A római katolikus hitű kézdivásárhelyi Vásárhelyi Veronika 6 Lökösházán született 1920-ban, Skorpió havában, november 15-én. Apja szép tornácos kúriája egy pusztán állott (legközelebbi falu 12 km-re), a birtokon s a gondozott tanyán kívül nem volt más lakott hely körülöttük, csak az állomás, amely egyszersmind határállomás is volt Magyarország és Románia között. Szülőházának emléke haláláig elkísérte: a vadszőlővel futtatott kúria, a ház sarkán lángoló aranyeső bokrok, a nagy udvar nyárfasorokkal és fenyvessel, a gyümölcsös- és veteményeskert, a szőlőskert, a méhkaptárak, a baromfiudvar, a lovak s tehenek, a zsemleszínű magyar vizslák, spánielek, dakszlik. Boldog és gondtalan, harmonikus gyermekkora volt, amelynek megismételhetetlen békéje, biztonsága, a soha ki nem hunyó emlékek jelentették számára az emigrációs években a kapaszkodót, amit számos elbeszélésében is megörökített. Apjától - testvérével együtt - mindent megkapott, amire szüksége volt. Az apa szűkbeszédü, jó humorú, csöndes ember volt. Eletük az édesanya körül forgott, ö volt a lelke mindennek. „Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony, nevelhető természettel, - szülők, nevelők feszes istrángján tartva. " Kutyák és lovak, állatok közt éltek, közeli barátként szerették azokat, s ami a legfontosabb volt számukra, a természetben, szabadon nőhettek fel. Mindennapi lőkösházi életüket szertartásszerű események szabályozták, amelyeknek megvolt a maguk nemzedékről nemzedékre szálló íratlan törvénye: a nagymosás a cigányok faragta barna mosóteknőben, a kenyérsütés, a tarhonyakészítés, a mézpergetés, a disznóölés és disznótor izgalmas eseményei. Az elemit magántanulóként végezte otthon egy tanító irányításával. Majd Budára, a sashegyi francia apácákhoz került bennlakónak, a Notre Dame de Sión intézetbe, az ország egyik legelőkelőbb zárdájába. Amilyen szabad és boldog volt Lökösházán, olyannyira rabnak érezte magát az intézetben. Nélkülöznie kellett a számára legfontosabb életelemeket, a derűt, a meghitt, biztonságot nyújtó családi fészket, a fesztelen vidéki életet, a természet világát. Már gyermekként minden idegszálával érezte a természet legapróbb rezzenéseit, csodálta színeit, szépségét, a „ térdig érő húsos füvet, a melegtől párolgó földet, az erdők-mezők virágait, állatait". Szenvedett a ridegségig eltúlzott intézeti szabályoktól, lelki erőszaknak tartotta azokat. Egy ír apáca (Marié) vette pártfogásába, „ neki köszönhettem, hogy nem tévesztettem össze Istent egy elavult, szűklátókörű nevelési módszerrel". Az intézetben kötött egy életre szóló barátságot kaposmérei Mérey Györgynével (szül. báró Ulmann Erzsébet), osztálytársa volt. 17 éves, az intézet utolsó osztályát végzi, amikor édesanyja kíséretében egy pesti osztálytársnőjénél rendezett teadélutánon megismerkedett Kállay Kristóffal, „egy erősszemöldökű, komolyarcú, magas fiatalemberrel, s amikor kezet szorítottam vele, töretlen 6 A mindennapi életvitel során, ahogy írói névként is a Vera (s nem Veronika) keresztnevet használta.