Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Kováts Judit: A tizenkilencedik század beköszönése

voltak. Akkor azonban egyre hidegedni kezdett, másnap reggel pedig szörnyű sebességgel feltámadt az északi szél, és zúgott szünet nélkül, mint a mennydörgés. Olyan sűrű homály, amilyet nappal még sohase láttunk, borult ránk, kétlépésnyire se lehetett látni. Szakadni kezdett a hó, amelyet az orkánszerű szél, mint százezernyi apró tüszúrás metszett a kimerészkedő ember képébe, és fagyasztotta egy másodperc alatt jégcsappá a szemén, fülén, száján. A jószág feje is úgy nézett ki, mintha kristályokkal körbeaggatva ékesítették volna fel. A rettenetes fergeteg három napig uralkodott rajtunk, hordta és kavarta a havat szüntelen. A házakat úgy betemette, hogy mint egy dombra, felfelé kellett ásni, majd mászni, ha az ajtókon, a kapukon ki akartunk valahogy jutni. A galambok, verebek, varjak, sasok, vércsék, nyulak és minden házi szárnyasok serege még a fergeteg kezdetén megfagyott. A pásztorok a nyájakat, a csikósok a méneseket, a kocsisok szekereiket, életüket mentvén, ész nélkül hagyták oda. Mert aki úton volt, mindegy, hogy gyalog vagy lóval, és hamarjában valami hajlékba nem vonta magát, az bizony odaveszett. Fogoly az őrzőivel, mint az a zsidó rabbi, akit éppen Erdődre kísértek, huszárok a lovaikkal, juhászok, szolgalegények, asszonyok, gyerekek. A fergeteg elmúltával számtalan ismeretlen megfagyott holttestet hoztak be Károlyba. Szomorú történetét és értelmetlen halálát a nádudvari postamesternek, Sisvai uramnak sokáig mesélték még mindenfelé a vármegyében. Szomszéd Szabolcs vármegyéből, Nádudvarról indult útnak a mi Nagybányánkon viceesperes, akkor éppen nagybeteg sógorát meglátogatni. Amikor útra kelt még igazán jó, sőt a télhez képest túl jó idő is volt, így hát igen könnyen öltözött, csak egy frakk és a mostani módi szerinti színes szűrszerü köpeny volt rajta. Huszonnyolcadikán este Csengerben állt meg. Akkor kezdődött a nagy szélfújás. Aki egy kicsit is tisztában van a természet szeszélyeivel, sejthette már, hogy vége szakad a tavaszias időnek. Ezért akarták a csenged bírák is huszonkilencedikén reggel a postamestert mindenáron lebeszélni a továbbutazásról, ő azonban hajthatatlan lévén, beült a postakocsiba, amihez egy forspontos jobbágy volt kirendelve. Nem volt más utas. A kocsis kényszeredetten indult neki. Alig jutottak azonban valamit előre, amikor egy észrevehetetlen, vékony jégréteg fedte pocsolyában a kocsi megfeneklett, és hiába négy ló volt eléfogva, nem moccant se előre, se hátra. Világos és egyértelmű volt mindkét ember számára, min múlik az élet. A postamester kért, könyörgött, siránkozott, rimánkodott kétségbeesetten, mindenáron a kocsis subáját akarta. Elvesztette az eszét halálfélelmében. Neki sok gyereke van, mi lesz velük, ha meghal, a másik csak egy jobbágy legény, aki után nem sírnak annyian. Az önfeláldozásért mennyországot, megdicsőülést prédikált, a kocsisnak azonban a halálfélelem megsokszorozta az erejét, és amikor a másik le akarta cibálni a subát róla, kitépte magát a kezei közül, leugrott a bakról, és elrohant. Jobban mondva botorkált, úgy húzta magát előre a hóviharban. Az orra után ment, és szerencséje volt, mert végül is egy csárdára akadt. Meg kell hagyni, volt azért lelke, mert addig unszolta a csárdabelieket, hogy azok kimerészkedtek a viharba, a postamestert megkeresni. Tulajdonképpen nem is volt messze a kocsi, amelyben üveges, nyitott