Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Kováts Judit: A tizenkilencedik század beköszönése

szemekkel, imádságos könyvét és olvasóját tartván a kezében ült megmerevedve a szerencsétlen. Visszavitték Csengerbe, a helység házába, testét a falhoz támasztották, és az faragott képként magától eldőlt. A forspontos jobbágy a seborvosi munkálkodásnak köszönhetően az életét megnyerte ugyan, a két lába térden alul azonban odaveszvén, örökös nyomorék lett egész életére. A hóvihar elmúltával még sok nyomorúságot szenvedtünk. Úgy tünt belefulladunk a nagy fehérségbe, amely soha nem fog elolvadni. A disznók az erdőn a hó alatt, akár az egerek, járatokat voltak kénytelenek fúrni, és úgy szedték fel a makkot, a marha állandóan felfelé kellett tartsa az orrát, hogy levegőhöz jusson. Amikor meg elkezdett végre olvadni, annyi víz jött fel a földből, hogy a vermekben, de még a kamrákban is megrohasztotta a gabonát, a végén csak pálinkának lehetett kifőzni. Négy nap elég volt hozzá, hogy sok ezren jussanak koldusbotra. A hóolvadás után aztán, tavasszal, olyan hatalmas árvizek zúdultak ránk, amilyeneket még a nagyidejü emberek se láttak soha. Négy nagy folyónk, a Tisza, a Szamos, a Túr, a Kraszna - a számtalan patakról nem is beszélve - fékezhetetlenül őrjöngött, mintha csak víz alá akarták volna süllyeszteni az egész vármegyét, kétharmad részét sikerült is. Nem volt elég a tavaszi tombolás, az aratás kellős közepén a zöldár rohant ránk, és vitt mindent, az őszi, a tavaszi vetést, de oda lett a széna is. Mindezt tetézte még egy újabb árhullám, egy olyan és akkora, amely minden korábbit túlhaladott, és amely elvégezte, ami még hátra volt. Mindent elborított, leseperte a dombok oldaláról a megmaradt tengerit, semmivé tette még a csírázni kezdett sarjút is. A termés a soványabbnál is soványabb lett. Még el se csépeltünk, a gabona ára máris rohamléptekben kezdett kúszni felfelé, az ezernyolcszáztizenhatodik esztendőnek a végére pedig nyolcvannyolc forintra, a korábbinak háromszorosára emelkedett. És végül amilyen szeles, fergeteges, árvizes volt az eleje ennek a boldogtalan esztendőnek, olyan háborgó lett a nyara is. Szent Jakab havának tizennyolcadik napján, esteledéskor nagy égi háborúval kísért szélvész sepert végig rajtunk, amely után mindenféle jövendölésektől lett hangos a vármegye, az együgyű nép biztosra vette az ítélet napjának eljövetelét, annál is inkább, mert szinte még a nyakában érezte a januári jeges borzalmakat. Oly bizonyosak voltak a világ teljes és végső pusztulásában, hogy egyesek a szentségekkel élvén várták a halált, mások dorbézoltak, mondván, ha így is, úgy is el kell veszni, akkor élvezzük ki, ami hátra van. Ilyen előzmények után köszöntött ránk a borzalmas esztendők legborzalmasabbika, az ezernyolcszáztizenhetes. A szegénységet ekkor már két oldalról szorongatta az ínség; mivel az árak az egekbe szöktek, nem volt neki miből, és mivel már négy esztendeje, hogy sehol a királyságban nem volt jó termés, mindenütt felélték még a vetőmagvat is, nem volt neki honnan vásárolni az életet. A kör bezárult. Nem maradt más, minthogy a kormányszervek, a vármegye, a földesurak gondoskodjanak a hatalmuk alatt állókról.