Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Kováts Judit: A tizenkilencedik század beköszönése

A TIZENKILENCEDIK SZÁZAD BEKÖSZÖNÉSE (Egy alternatív, a téma levéltári forrásait szépirodalmi eszközökkel bemutató dolgozat. Narrátora fiktív személy: Meggyesaljai Péter, Szatmár vármegye főjegyzője, aki idős korában visszatekint hivatali pályájára, régvolt ügyeire) Épp hogy elkezdtük kiheverni a háborús esztendők nyomorúságait, máris vége szakadt a kegyelmi időknek, amivel Isten megjutalmazott bennünket. Néhány békességes esztendőt engedett csupán nekünk, pedig igen nagy szükségünk lett volna a nyugalmas időkre, hogy végképp el ne pusztuljunk, mert kalapos királyunk török háborúi, majd a francziák császára ellenében vívott hosszú háborús esztendők végső romlásra juttattak bennünket. A több mint két évtizeden át tartó katonaállítás, forspontozás, beszállásolás, hadiadó, háziadó épp úgy kiszipolyozta lakosainkat, akár a török, tatár dúlás és sarcolás a régi időkben. Nem csoda hát, ha jó néhány, korábban virágzó helységünk vagy üres pusztasággá vált, vagy három-négy gazda ha lézengett benne, következésképp az se ment ritkaságszámba, ha elmaradt a szántás-vetés és az aratás mifelénk akkoriban. Néhány jó esztendő után - alighogy népesedni és gyarapodni kezdtünk - olyan sanyarú idők köszöntöttek ismét ránk, amelyek túltettek akármely háború megpróbáltatásain. Emberemlékezetet meghaladó mértékű csapások sújtottak bennünket, pusztító hóvihar, jégeső, árvíz, mindent felperzselő szárazság váltotta sorra rendre egymást. Ahogy így visszagondolok, már az ezernyolcszáztizenharmadik esztendőtől számíthatom a borzalmas esztendők sorát. Akkortól fogva valami Isten csapása mindig tönkre tette a termést, és nemcsak az én Szatmáromban, hanem az egész országban. Megszakítás nélkül négy esztendőn keresztül, egy se maradt ki, lett oda az új élet, és végül az ötödikben, az ezernyolcszáztizenhetedikben - hiába reménykedtünk, hogy rosszabb már nem lehet - emberirtó ínség jött ránk. A közvetlenül előtte beköszöntő ezernyolcszáztizenhatos újesztendő mintha csak szoktatni akart volna a még nagyobb veszedelemhez, minden korábbinál jobban megpróbált bennünket. Igen hamar kimutatta a foga fehérjét, már Boldogasszony hava huszonnyolcadikán elkezdődött és négy teljes napig dühösködött rajtunk és mindenütt a királyságban a vész olyan fergeteges hóvihar formájában, amilyet ember még nem látott sehol a világon. Mintha az utolsó ítélet jött volna el, csak nem tüzes, sokkal inkább jeges formában. Az én Szatmáromból huszonhét emberélet és jószágok tízezrei - több mint nyolcezer marha, kilencezer birka, ötezer disznó és ezer ló - estek áldozatául. Azon a hétfői napon, úgy alkonyattájt heves szél kezdett fújni, senki nem gondolt azonban semmi különösre, mivel Pálfordulás óta a tavaszhoz hasonlatos, igen engedelmes, hó nélküli idők jártak. A kint telelő barmon kívül már a juhok is a szabad ég alatt