Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

mindünknek, hogy miért, de nem is akartuk hinni. A tisztek nem mondtak semmit. Ez volt 1914. december 7-én. Csendben lementünk a hegyről, ahol a kapitány úr Váradi kijött és látta, hogy milyen kevesen vagyunk. Nagyon dicsért bennünket és köszönte, hogy a nagy veszedelemben olyan jól megállottuk a helyünket. Elindultunk utána. Kérdeztem, hogy hová megyünk. A századunknál volt egy kadét, ő mondta, megyünk egy más helyre pihenni, mert már nagyon fáradtak vagyunk, és majd reggel visszajövünk ide megint. De nem úgy volt, mert egész éjjel mentünk. Hajnal fele egy tiszta dombon megcsendesedtünk. Ott voltak a 46-os bakák is. A tisztek mondták, hogy dekungot, azaz fedezéket csináljon mindenki. Ott vacsoráltunk, tüzet raktunk és sütöttünk, ki mit. Én tyúkot sütöttem, a fiúk csinálták reggelig a fedezéket. Mikor megvirradt, a tisztek mondták, mindenki bújjon a fedezékbe. Belementünk, hogy fogunk egy kicsit benne aludni. Mikor éppen én is belementem, akkor az ellenséges tüzérség odalövöldözött, úgy, hogy több embernek a testrészei darabokban repültek a levegőbe. Ekkor a tisztek kiáltották: fiúk, szaladni, ki hogy bír. így lövöldözött utánunk a tüzérség és a gyalogság is. Bizony sokan ottmaradtak holtan. A sebesültek rimánkodtak, hogy ne hagyjuk őket, de nem volt mit tenni. Menekült, aki tudott. Ahogy szaladtam, egyszer egy gránátszilánk a bal sarkamnak sípolt. Nagy fájást éreztem, és nem bírtam a lábam a földre tenni. Nagyon megijedtem, hogy már ott kell maradnom. Kiabáltam, hogy ne hagyjatok, megsebesültem, de nemigen hallgatott senki. így szaladtam fél lábon, míg végre megnéztem, hát láttam, hogy nem vérzik. Próbáltam a földre tenni, éreztem, hogy szűnik a fájás. így elmenekültem én is. Az volt a szerencsém, hogy a saroknak ment és azt nem bírta levágni, csak megsújtotta a sarkam. Egy Figyere nevezetű őrmester is attól a gránáttól sebesült. Egyszerre jajgattunk, de ő nagy sebeket kapott a combjaiba, és kiabált, hogy ne hagyják őt, mert lövöldözni fog bennünket. Megfogta két fiú, és elszaladtak vele a kórházba. Kigyógyult, majd tavasszal vissza is jött a zászlóaljhoz, nem volt semmi baja. Elmenekültünk egy darabon, aztán ellentállottunk. Muszáj volt, mert a sok tüzérünk és treineink nem. Nem bírták a szegény lovak gyorsan húzni az ágyút és a sok poggyászt. Az ellenség meg nagyon jött utánunk. A gyalogságnak azért muszáj volt többször ellentállani, mert az ellenség így is, de akkor még többet elfogdosott volna belőlük. Azon a nagy sáron nem bírta a szegény jószág, sok csak döglött ki. Az úton sorban volt a sok döglött ló is. Aztán ellentállottunk, és újfent menekültünk. így ment december 7-éktől 14-ikéig. Este megálltunk egy nagy havas hegy oldalán. Tüzet raktunk, és aki feldvakéra nem ment, az melegedett és szárazkódott. Én is elmentem a svarmommal feldvakéra, a hegy tetejére. Rettenetes nagy hó volt. Ott voltunk éjfélig. Kiállítottam a fiúkat, hogy jól vigyázzanak, mert jönnek a szerbek. De a fiúkban nem volt mit bízni, mert nagyon fáradtak, éhesek voltak és fáztak velem együtt. Mindig döföltem őket a fegyverrel, hogy ne