Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

azért vittem, mert megették volna a századnál, ha még ezerannyit vittünk volna is. Mentünk a többihez, meg is találtuk őket. Ott voltak a közelben. Jelentkeztem a kapitány úrnál. A fiúk kérdezték, mit vittünk. Elosztogattam a túrót. Mentünk tovább estére. Éppen ahogy a mi századunk ment elöl, mentünk egynéhányan a kapitány úrral, alkonyodni kezdett. A zászlóaljparancsnok, a kapitány úr Váradi azt a parancsot adta, hogy halt, itt fogunk éjszakázni. Akkorára, püf-paff, lövöldöztek a szerbek közelről. Mi is lőttünk. Ok elszaladtak, mert kevesen voltak. Mentünk tovább. Sötét volt. Mentünk a földeken. Ott maradozott a paszuly, szedegettünk, hogy majd megfőzzük vízben valahol. Ahogy mentünk, egy lóhátas civil szerb odajött hozzánk, és beszélt a tiszteknek, hogy menjünk az ő lakására, ad enni, inni mindenkinek. Volt a nyeregtáskájában egy üveg szilvórium, kínálgatta az urakat, de azok nem fogadták el. Volt benne dió is, azt kiszedtük, én is vettem belőle. Csábított volna bennünket, de nem hallgattak rá a tisztek, letartóztatták. Mondta, ne féljünk a katonáiktól, azok csak lövöldöznek, de holnap reggel már továbbmennek. Megéjszakáztunk egy kis falunál, a kerítéseknél néhol tüzet raktunk. Vettünk rakiát a civilektől. Valamennyi disznó volt, mind megsütöttük akkor éjjel. Hiába dugták akárhova a szerbek, megkeresték a fiúk, megölték, perzseltük a tűz mellett és sütöttük. Másnap délig ott voltunk, és mindig sütöttük a húst. Azon az éjjelen osztottak be közénk egy marskompániát is. Másnap délben mentünk előre, az ellenség egy közeli nagy hegyen volt. Ahogy közeledtünk, egyszerre nagy ágyútüzbe vett az ellenség bennünket. Szétugráltunk a hegy oldalán szanaszét, megbujkáltunk, nem szabad volt mozdulni estig onnan. Este sorakoztunk. Volt a hegyoldalon szénaboglya és fa is, ott éjszakáztunk. Ez volt december 5-ikén. Tüzet raktunk, és szénát hoztunk a tűz körül. Azt mondta nekem a freiter Gyarmati, hogy nem keresünk valami ennivalót. Van egy pár ház fent a hegyen, ott van valami talán. Felmentünk, ott volt a tyúkól a ház előtt. A szerb asszonyok állottak az ajtóban. Gyarmati belebújt a tyúkólba, hogy fog tyúkot. Ott virnyákoltatta a tyúkokat, az asszonyok meg rettenetesen vajdókoltak, olyanformán, mint a kutya. Én meg annyira nevettem, hogy nem tudtam mit csinálni. A tyúkok szétszaladgáltak, nem fogtunk egyet sem. Ő nagyon bosszankodott. Volt egy disznó, azt űzőre vettük nagy karókkal, hogy leütjük és elvisszük megsütni. Ahogy kergettük, egyszer a disznó mellém szaladt, de azt nem láttam, hogy a freiter meg utána szalad a sötétben. Dobtam a nagy karót a disznóhoz, és a freitert találtam el. Nagyon jajgatott, mondta, jaj, jaj, jaj, mit csináltál velem. Odamentem, és mondta: nagyon megütötted a lábam. Mondtam, már hiába, nem akartam, ne jajgasson, mert meghallják. Aztán felállott, nem volt semmi baja. Lementünk vissza a többihez, nem vittünk semmit. Lefeküdtünk a tűz mellett, mert hideg volt. Éjfél után 2 órakor már óff

43 volt. Indultunk oda, ahol az ellenség volt. Nagy csendben mentünk, és mire megvirradt, az alá a hegy alá értünk, melynek a tetejében volt az 43 fel, ébresztő