Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

A svarmomban volt egy ügyes cigány, Kancsin nevezetű. Azt mondta, eresszem el őt, hoz valami ennivalót. Elengedtem, és hozott csüstengerit és egy fekete juhot a nyaka közt. Egynéhányan megfőztük. Reggel mentünk tovább. Volt egy falu, mellette egy kis erdő. Ott a zászlóaljparancsnok, a kapitány úr Váradi parancsára letáboroztunk. Azt gondoltuk, ott maradunk hosszabb időre. Ez volt december 4-ikén. Elhánytuk újfent a havat, a fiúk tüzet raktak, fát szedtek. Én elmentem a svarmommal feldvakéra. Jött az ordinánc

42 értünk, hogy rukkoljunk be, mert megyünk tovább az ellenség után. Elindultunk. Szépen sütött a nap. A kapitány úr Opsenicza, azaz a századparancsnok nekem kiadta a parancsot, hogy vegyek magamhoz 6 embert, menjek balra a hegyeken, és nézzem meg, hogy merre megy a 14-es dandár (azaz brigáda). Megmutatta, hogy hova menjek, hol fogom őket megtalálni. Vettem magamhoz embert, és elindultunk. Igen nagy hegyről mentünk lefele, alig tudtunk lemenni, csak estünk mindig lefele. Nemsokára értünk egy házat, abban volt egy nagy kád, tele rakiával. Az oldalán volt egy lyuk, a dugót kihúztuk, a kulacsunkat telebocsátottuk. Ivott, akinek kellett. Mentünk tovább. Nemsokára láttam a kukkeren, hogy előttünk friss lövészárok van. A friss föld a havon látszik. Mondtam a fiúknak, ott körülbelül ellenség van, de mindegy, mentünk oda. Már akkor nem voltak ott, azelőtt egy pár órával elmentek. Utunkban volt egy kis falu, odamentünk. Mikor közeledtünk az első házhoz, a gyerekek kint játszottak. Ahogy megláttak bennünket, szaladtak visítva befele és kiabálták: (Mater mater, dojce svába óde) mamám, jönnek a magyarok. Vigyázva mentünk a házhoz. Kijött a férj és az asszony. Láttam, hogy nagyon félnek, mondtam nekik, ne féljetek, nem bántunk titeket. Kérdeztem, hogy mikor voltak itt a katonáitok, mondjátok meg. Mondták, ma reggel még voltak itt. Kértünk tőlük kenyeret. Az asszony mondta, nincs nekik mit enni, most sütött egy kukoricakenyeret, ideadja felét. A többit is akarták a fiúk elvenni, de nem engedtem. Az ember hozott egy üveg szilvóriumot, megittuk, jó volt. Mondtam neki, van a mi kulacsunkban is, de nem jó, legyen szíves, töltse meg az enyémet, megfizetek érte. Megtöltötte, s akkor a fiúk is mondták, a mienket is. Megtöltögette, de aprópénzünk nem volt, nem tudtunk neki fizetni. Mentünk más házhoz, hogy majd kapunk több kenyeret. Mindenütt azt mondták, nincs (krúha néma) kenyér. Mentem befele a házba, hogy megnézzem, nincs-e. Egy nagy vén ősz szerb elibém állott a házban, és összetette a kezét, úgy imádkozott. Mondtam, ne félj, nem bántalak, csak adjatok kenyeret, mert éhesek vagyunk. Mondta, adnának szívesen, de nincs. Egy fiatalasszonynak mondtam, mi van a kamarában, van-e túró vagy alma. Mondta, (néma nista) nincsen semmi. Mondtam, nyisd ki, hadd lássam. Nem akarta, de muszáj volt. Volt túró benne és rakia. Mondtam neki, hogy ha nem hazudtál volna, adtál volna, megfizettünk volna, de így veszünk, amennyi kell, és nem fizettünk semmit érte. Mondtam a fiúknak, vegyetek. Megborítottuk a döbönt, és megraktuk a kenyérzsákot túróval. Én persze nem ettem, de 42 tiszti küldött