Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

nagyon jól tudnak lőni, az ő katonáik panaszkodnak, hogy a svábok nekik csak mindig a fejüket célozzák. Megmaradtunk ott egy hegyen. Előttünk távolabb nagy harc folyt. A kapitány úr Váradi az 5-ik és 8-ik századot elküldte előre a harcba, mi meg ott maradtunk. Csináltunk fedezéket. Nagy hó és hideg volt. Délután a kapitány Váradi küldött bennünket, a 7-ik századot, harcba, a 6-ik ott maradt. Elindultunk, már akkor nem volt olyan nagy ködös idő. A kapitány úr Opsenicza még azelőtt egy pár nappal vette át a századot, amikor kapitány úr Vukajevics meghalt Peckán. Kifejlődött a század rajvonalba, és elindultunk előre. Nem sokáig mehettünk előre, mert az ellenséges ágyúk közénk lövöldöztek. A kapitány úr parancsára hátrafele menekültünk. Az ellenséges ágyúk közel voltak hozzánk, jobb oldalról lövöldöztek reánk. Én is, mivel a századnak a jobb szárnyán mentem, közelebb estem az ellenséges ágyúkhoz. Ahogy menekülni kezdtünk, egynehányunknak nagyon rossz volt, mert a hegyoldalban voltunk, és felfele kellett szaladni a hegyre. Ott kétségbeesve a fiúk rakásra szaladtak utánam. A szilvafák közt volt egy kis bódé, ott megálltunk. Mondtam, itt nem maradhatunk egy percig sem, mert mindjárt szétgránátoz az ellenség, hanem ki hogy bír, szaladjunk felfele a hegyre, de nem szabad csomójával menni, szanaszét és ki jobban bír szaladni. Mondtam, utánam ne jöjjön senki közel, és elindultunk onnan szanaszét szaladni felfele. A kis bódét mindjárt a levegőbe repítette a gránát, és minden egyes ember után lövöldöztek ágyúval. Utánam is nagyon jött a gránát és srapner, de azért a jó Isten megsegített, hogy elmenekültem én is a hegynek a túloldalára, ahol a század már búvóhelyen várt bennünket. Nem sok ember hiányzott közülünk, talán vagy kettő, akit szétcsapott a gránát. Visszamentünk az előbbi helyre, ahol a kapitány úr Váradi maradt a 6-ik századdal. Ottmaradtunk, harmadnap elteltével indultunk el arról a hegyről, a két század. Addig ott voltunk a fedezékekben. Nagy hideg volt. Előttünk nagy harcok folytak. Aztán tovább mentünk. Nagyon sok halott volt a csapatainkból. Az ellenség meghátrált onnan. Nagy rombolás volt. Aztán mentünk estig, mindig és mindig szaporodtunk. Este későn megmaradtunk egy falunál. A kapitány úr Váradi vigasztalt bennünket, hogy ne féljetek, 2 vagy 3 nap múlva véget érünk Szerbiával. Megéjszakáztunk, volt fa és széna, jó tüzet raktunk és melegedtünk. Abban a kis faluban volt sok rakia. Reggel vártuk, hogy megyünk tovább, de meghallottuk azt a jó hírt, hogy Valjavo várost feladták a szerbek, már a miénk. Nagyon örvendtünk, mulattunk és pihentünk. Többen a fiúk közül berúgtak. A kapitány úr Váradinak, mivel zászlóaljparancsnok volt - és a peckai harcot fenntartotta, hogy a legénység nem hátrált vissza az ellenségtől -, a tábornok úr, azaz a brigádkomendánt a mellére tűzte az első súlyú nagy ezüst kitüntetést. A legénység megéljenezte. Délután mentünk tovább, míg végre estig egy nagy hegyre értünk. Már nem messze voltunk Valjavótól. Letáboroztunk, hideg volt, és tüzet raktunk. Kaptunk vacsorát és dohányt is. Jött a parancs, hogy a tüzeket beoltani, mert az ellenség nem oly messze lehet. Aztán mentünk előre, bárha nagyon jólesett volna is az éjjeli nyugvás. A nagy sötétségben mentünk a