Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Galambos Sándor: ”Fejünk fölött a gránát és srapnel fütyölve járt” Varga György káplár jegyzetei az első világháborúból

elmenekülhettem. Pedig már a többi is nagyot nézett, mire elértem őket. Mondták, azt hitték, engem vagy lelőttek, vagy megfogtak. De én ezt gondoltam, hogy inkább lőjetek le, ha szaladok, és úgy meghalok, mintsem, hogy megfogjatok és kínozzatok, a testemet vagdaljátok. Aztán összegyültünk ott, ahol a kapitány maradt a fél századdal. Ok már nem voltak ott. Hallották, hogy jobbról a zászlóalj harcol, ők is elmentek arra. A trének ott voltak már. Ettünk, akinek kellett, mert nem volt jó a minázs, harmadnapos. Megindultunk visszafele, már akkor húzták az ágyút - amit elvettünk - az árbajt

25-munkások, és találtuk a fiút, amelyiket a főhadnagy lelőtte. Még élt akkor, de eszén kívül volt, nagyon fázott, mert a szerbek levetkeztették, a tyúkot is elvették tőle. A szanitészek kezelték, de hiába, estére meghalt ő is. Haladtunk tovább, a szerbeket visszaverte a brigáda.

26 Apionérek eltemették a főhadnagyot is, de másnap kivették és elszállították Szarajevóba. Ott temették el, mert a szülei ott laktak. Megsiratta az összes tiszt, igaz, hogyha meg nem halt volna, akkor nekünk forvercet parancsolt volna lefelé a hegyről, és volt kilátás, hogy mind ott maradtunk volna. Haladtunk tovább. Volt egynéhány sebesült és halott. Nagyon dolgoztak a szerbek a bombával is. Az úgy szétvágja az ember fejét, hogy nem lehet megösmerni, hogy ki volt. Este lett, letáboroztunk. A hó esett, hideg volt, kiállítottuk a sátorlapot, és úgy éjszakáztunk. Reggel ködös idő volt. Mennünk kellett előre, volt velünk szerb egynéhány, még tiszt is, akit azelőtt nap fogtunk, és azok mutogatták, merre ment a csapatuk. Haladtunk előre, míg végre hallottuk, hogy a közelben nagy ágyúharc folyik. Mentünk rajvonalban. Délután megcsendesedtünk, ez volt 10-ikén. Estig úgy feküdtünk (rajvonalban) vagy svaromléniában. Este aztán volt fergáterung. Csendben letelepedtünk. Volt vacsora, és ki-ki magának tengeri górót, és azon összebújtunk, úgy édesden aludtunk volna. Csakhogy rettenetes nagy harc volt előttünk egész éjjel. Olyan nagy bevilágítás volt ott, mint a mennyországban, hogy nagyon szép volt messziről nézni. De mi nem néztük jó kedvvel, mert gondoltuk, hogy ott a halál nagyon szüretel, és mi is oda fogunk menni. Beszélgettünk egymás közt, hogy vajon ki éri el közöttünk még a holnap estét. Azt gondoltuk, hogy lesz elég, aki nem éri el. Alig aludtunk egy kicsit, éjfél után már auf, talpra, menjünk előre. Akkorára egy kicsit csendesedett a tűz, és mentünk előre mi is. Mentünk gyorsan, míg reánk nem virrad. Elértünk egy kis várost, melyet így hívtak: Pecka. Túl rajta, hogy mentünk, ott volt az ellenség ledekkolva. Aztán már virradt is. Svaromléniában, ahogy mentünk, megindult a harc. Mi hurrát kiabáltunk, és szaladtunk rájuk. Azt gondoltuk, el fognak szaladni, de azok nem szaladtak. Tiszta kopár kis hegy volt, elölről fegyver- és gépfegyvertűzbe vettek, balról meg ágyútűzbe. Nekünk nem volt semmi takarás, nagyon hullott az ember. Meghátráltunk, 25 munka 26 dandár, egy fegyvernem két ezredét magában foglaló katonai egység