Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Köszöntő sorok - Sallai József: Gazdagító örökség

GAZDAGÍTÓ HELYI ÖRÖKSÉG A természet mindenkit elbűvölő tökéletességeivel nem versenyezhetnek a nyelvek mondhatjuk Petőfi szavaival. Örökségünk kincsestárában azonban mindezekkel a varázsos ajándékokkal együtt ott sorakoznak az emberi léthez és tevékenységhez köthető becses szellemi értékek is. Az élet dolgain elgondolkodva ugyan sok mindent magától értetődőnek hiszünk abból, ami körülvesz bennünket, pedig már az a felismerés is mennyi bölcsességet, tapasztalati igazságot sűrít magába, hogy a jelen múlttá válik, a jövő viszont csupa múltból tevődik össze. Ugyanúgy csodálkozunk rá újra és újra Szophoklész (Kr. e. 496^406) ismert megállapítására is, mely szerint „az embernél nincs semmi csodálatosabb", mert a múlt, jelen jövő felfogása is egyedül csak emberi tulajdonság. A történelemszemléletben a Kr. e. II. században alkotó Polübiosz (Kr. e. kb. 201-kb. 120), tehát az ókor óta jelen van, a kereszténység elterjedésével pedig általánossá vált az egyetemesség eszméje. Ennek szellemében fogalmazhatnánk úgy, hogy csak egy történelem van, az emberiség története, a világtörténet. Ezt erősíti bennünk az emberiség közös jövőjének a keresése vagy európaiságunk megjelenése, kifejeződése közgondolkodásunkban, valamint a világra, az európai integrációra való nyitottságunkat bizonyító szavaknak, fogalmaknak az elterjedése nyelvünkben. Ha mindezekhez társítjuk még azt a sokakban visszhangot keltő értelmezést, amely szerint a modernizációt és a haladást a globalizáció, valamint a fejlődés motorjának tekintett csúcstechnológia jeleníti, illetve valósítja meg, akkor az előttünk álló gondolatsor alapján esetleg arra a következtetésre juthatunk, hogy századunk anyagelvű, profitorientált világában kevesebb figyelmet igényel a múlt, azon belül is különösen a helyi közösségek sajátos értékeket őrző hagyománya. Vagy más szemszögből tekintve: a világfolyamatok áramába való bekapcsolódás, a távlati és a konjunkturális igények kielégítése - mint korunk kihívása - olyan megváltozott módszert kíván tőlünk, amely a levedlett kígyóbőrhöz hasonlóan nyit teret a hagyományt mellőző új előtt. Csak akkor - mint a globalizálódás érintettjei - hogyan viszonyuljunk a helytörténethez? Kell ilyet írni vagy tanítani? Milyen rangja, haszna van és lesz a helytörténetnek? A kérdésekre több megközelítésből is kereshetjük a választ. Az emberiség és a történetével foglalkozó tudomány ugyan egységes, de térben és időben egyaránt tagolt. Nem ragadható meg, nem beszélhető el egyetlen, egységes történelemként az egyetemes, de még a magyar múlt egymást követő nemzedékeinek egymásra települő nemes öröksége sem, sőt ezek minden részével sem foglalkozhatunk egyszerre. Természetes igényt elégít ki tehát a nagy folyamatok, az egész bemutatása és a részek feltárása is. Mindkettőnek van létjogosultsága, sőt kiegészítik egymást. A világról ugyanis mondhatjuk, hogy globalizált, de az ember igazán a lakóhelyén van otthon benne. Ha