Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Takács Péter: Várak, kastélyok kúriák Szatmár megyében

közötti választás kényszere alatt, és a hajdúk leginkább zaklatta Felső-Tisza-vidék vármegyéiben - ahová Szatmár megye is tartozott - egyik napról a másikra megeshetett, hogy vagyonát, olykor családját is hátrahagyva, „gyorslovon", egy szál kardot magához ragadva, rosszabb esetben nyereg és kantár nélkül kellett menekülnie - hol az erdélyi fejedelemhez, hol a magyar királyhoz - egyik-másik várúrnak, kúrialakónak, bárónak, köznemesnek. Ilyenkor nem maradván más vagyona, mint „nemesi kiváltsága", az erdélyi fejedelemhez vagy a magyar királyhoz vonzódó, állhatatos vagy szélkakas módjára forgolódó hűsége, mindig másként lobogózott lojalitása, és a kardjával támogatott bátorsága. Pár hét vagy pár hónap múlva - szerencse fordultával - az állhatatos hüségü földönfutó is régi várainak, a vállalt csata szerencsés kimenetele révén a melléjük foglaltaknak, és a várak ellátására rendelt falvak tucatjainak lehetett a tulajdonosa. Nem volt ez mindennapi és mindenkivel megtörténhető sorsfordulat, de nem is volt ritka jelenség. Balassa Menyhért csak kilencszer cserélt gazdát, egyik nincstelenségből a másik vagyonosságba emelkedve. Természetesen a rendiségen belül az „egy és ugyanazon nemesség" státuszának és presztízsének is megvoltak a fokozatai: herceg, gróf, báró, középbirtokos, „hétszilvafás", egytelkes vagy kúrialista, végül az egyházi nemes. Bár sokan - Werböczytől

51 Ferenc Józsefig,

52 Jancsó Benedekig

53 - a székely szabadságot is az országos, „az egy és ugyanazon szabadsággal" rendelkező nemesi privilégiumokhoz sorolták. Ezt azonban helyhez, permanens katonai szolgálathoz, és a máig nem elemzett jog- és hagyományrendszerhez kötöttsége miatt elhamarkodott lenne a tudományos hitelesség rangjára emelni. Alapos elemzés nélküli, felületes általánosítás hasonlítgatja őket a hajdúsághoz is, a Mária Terézia szervezte erdélyi határőrezredek katonacsaládjaihoz is. Az országos nemesség „egy és ugyanazon szabadságának" peremén birkóztak a székelyek a létezés viszontagságaival, de saját „székely örökségükön", melynek gerincét a lakhelyüknek, az „udvaruknak" helyt adó „antiqua sessio" képezte, s ehhez társultak az appertinentiák - az úgynevezett székely örökségek -, a határbeli szántók, rétek, a legeltetési, makkoltatási, erdőlési kollektív jogok, s a regálékkal - bormérés, malomtartás, boltnyitás, halászat, vadászat stb... stb... való élés szabadsága. A székelyek udvarházát, telkét, lakását - a rendiség korában - csak ezekkel együtt értelmezhetjük. Eladásra, zálogolásra, usuálásra, bérlésre is mindig együtt 51 WERBŐCZY István Hármaskönyve. Kiadja: Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen. Bp., 1987. 383-385. 52 Idézi IMREH István: Erdélyi hétköznapok. Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feudalizmus időszakából. Bukarest, 1979. 9. 53 JANCSÓ Benedek: A székelyek. Történeti és néprajzi tanulmány. Bp,. 1921. 21. Jancsó a székely múlt, jog, hagyomány és hiedelemvilág egyik legjobb ismerőjétől, Benkő Józseftől kölcsönözte véleményét. Benkő az 1806ban Kolozsvárott megjelent könyvében állította, hogy a közszékelyek szabadsága és kiváltsága az országos nemesekével azonos.