Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Takács Péter: Várak, kastélyok kúriák Szatmár megyében

Mellékesen meg kell itt jegyeznünk, hogy legkésőbb a török kiűzésekor idejét múlt „egy és ugyanazon nemesi szabadságnak" és mentességeknek az időtlen konzerválása nemcsak a magyar nemesség megbocsáthatatlan históriai mulasztása. Legalább olyan következményeiben még súlyosabb - történelmi felelősség terheli a Habsburg-dinasztiának I. Ferdinándtól IV. Károlyig a magyar koronára ácsingózó minden tagját, amiért az amúgy is ázsiai mentalitású magyarságra - az iszlám civilizáció ostroma közepette - ráerőszakolta a „ testvérharcot". Másfél századon keresztül a Habsburg-házból koronázott királyok nemcsak hitvitára késztették a plébánosokat és a prédikátorokat, hanem tüzzelvassal, barbár metódusú gályarabsággal üldözték a reformált hitűeket. A fegyverrel kicsikart lojalitásért pedig cserébe a gazdaság fejlesztése, a társadalmi struktúra korszerűsítése, a technikai modernizáció szorgalmazása helyett az Aranybullában és a Nagy Lajos dekrétumában lefektetett, a zsoldos katonaság hadra fogásától puzdrásodó, szúette, egérrágta, avasodva „ illatozó legendás kiváltságok" konzerválásával szúrták ki az ország-lakosok szemét, Bécs akció rádiuszon kívül eső biztonságából szemlélve, miként morzsolja a magyarság erejét, vagyonát, vérét az iszlám malom. Valahány koronázás, annyi hitlevél erősítette a II. András korában még a keresztény civilizáció térségében példaként követhető Aranybullát, és az Anjou-dinasztia második magyar királyának 135l-es - akkor még ugyancsak európai példaként is szolgáló - dekrétumát. E szomorú históriák legmélyebb bugyrában - az 1790/1791-es diétán - a hatályos törvények sorába iktatott koronázási hitlevél éktelenkedik. Franciaországban királyt gyilkolnak, s idehaza (az egyébként jó szándékú) II. Lipót szent esküvéssel fogadja: megtartja és megtartatja „dicsőséges emlékű elődeinktől eddig engedett és megerősített... összes közös szabadságait, mentességeit, kiváltságait," kiiktatva az Aranybullából a családra hátrányos következményű ellenállási záradékot.

50 Nem az ámbitus hossza, nem is a veranda szélessége, nem is a lodzsa oszlopainak száma, oszlopfőinek klasszikus vagy barokkos díszítése, nem is a verőce hiánya vagy megléte, az oszlopfők karcsúsága vagy köpcössége, még csak nem is a szobák száma, a létesítmény építészeti stílusa, nádas, zsindelyes vagy cserepes teteje határozta meg a ház, a kúria, az udvarház vagy kastély nemesi voltát, rendi besorolását, ezáltal gazdájának, tulajdonosának társadalmi státuszát és presztízsét, hanem a történelem során az Aranybulla kiadásától az 1790/9l-es törvények szentesítésén át az 1848-as forradalomig „rájukporosodó kiváltság-halmaz. " A rendiség ugyanis - jogilag - csak nagyon felületesen és mellékesen szociális kategória. Nem általánosítható ugyan, de itt, a hadak háborús műhelyéül és laboratóriumául szolgáló Kárpát-medencében, a két király, majd király és fejedelem 50 CIH, 1790/91: II. te; Ezt megelőzően - I. Lipótnak hálálkodva a rendek a török kiűzését követően - csupán „gonosz emberek" félremagyarázásának nyilvánították az Aranybulla 31-dik cikkelyét, s miközben I. Lipót fiági örököseire, Habsburg József és Károly fiági leszármazottaira is kiterjesztették a magyar korona örökösödési jogát, végleg lemondtak velük szemben a fegyveres ellenállás jogáról. Lásd CIH, 1687: IV. tc.