Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 18. (Nyíregyháza, 2008)

Tanulmányok Szabolcs, Szatmár és Bereg megyék múltjából - Takács Péter: Várak, kastélyok kúriák Szatmár megyében

a túlerővel özönlő ellenség elől a vár szolgálatába szegődött hajdúkkal, félszabad és szabad földlakókkal. Hamis hát az elzárkózásról zengett ének. Azért, mert a bokor, a nagylombú platán, az ágait a földig nyújtó dúsvesszejü fűz eltakarja a kocsist, a favágót, a kertészt, a mosónőt..., azok még végzik dolgukat. Mint a magyar jobbágyok is, amikor a véletlenül Magyarországra tévedő angol, francia, olasz vagy német utazó szekerezve az országúton csak szlovák fakanál-, teknő-, véka-, dézsa-, mész- és faszén árussal találkozik, s megírja útleírásában, hogy milyen lusták a magyar parasztok. Egyet sem látott útja során az országúton szekerezni... És ezer oldalas monográfiát ír az etnográfus a magyar jobbágy lustaságáról, mert ő sem néz a bokrokon túlra, ahol aratnak a dombhajlatig, ahol dohányt palántálnak, s a páskumig, ahol éppen az ökröt „törik igába", a szomszéd dűlőig, ahol tavaszi vagy őszi mag alá szántanak. Igaz, a magyar jobbágy mindezt nem az országúton cselekedte. A mesét kedvelő etnográfus, a tapasztalatlan historikus pedig elfelejtette monográfia írás közben kinyitni a szemét. S ha helyt adunk is némi hasonlóságnak az európai arisztokrácia és nemesség mentalitásában, értékrendjében, szükséges lenne a jelenségeket kronológiailag behatárolni. Hol, mikor, meddig észlelhetők hasonló társadalmi viselkedési formák, értékrendek. A parkok, kertek - néhány ritka kivételtől eltekintve - nálunk (a középkort és a Mátyás-kori reneszánsz félszázadnyi időt ölelő korszakát most nem vallatva) többnyire csak a II. Lajos halálát követő két és fél századnyi idő elteltével, leginkább a Mária Terézia koronázását követően jöttek divatba. Hosszú ideig akkor is csak azon famíliák, nemzetségek építkezései során, akik uradalmakkal, tucatnyi vagy több falu szolgálónépével rendelkeztek. Később - a haszonelvű gazdálkodás térhódítását követően, az 1860-1870-es évektől - az ezernyi holddal rendelkezők is megengedhették maguknak. A parkok 1944 őszéig, 1945 tavaszáig természet-közeiben tartották az úri népnek titulált várkastély-, kastély- és kúria-lakókat. A nemesi vagy úri háznép körül sürgölődő szolgahad pedig sokkal nyitottabbá, ember- és társadalom-közelibbé „pletykálta" ezeket az embereket és „zártnak vélelmezett világukat", mint a nálunk késői megjelenésű gyártulajdonosokat, bankárokat, akik párnázott ajtókkal a külvilág zajától elzárt dolgozószobákban, festmények mögé rejtett, kincseket őrző trezorjaik előtt üldögéltek. Az előszobában sápadozó arcú, savanyodó lelkű titkárnőt is inkább csak azért tartották, hogy a tolakodót, az előzetes egyeztetés nélkül érkező vendéget, vállalkozó társat, a pénzüket számlálgató, az uzsorakamat nagyságát kalkuláló tőkéstől távol tartsa. De mert a költőket is, a történészeket is, a negyedik rend bértollnokká silányult sajtórabszolgáit is a bankárok honorálták, ezért Ady is, Móricz is, Marczali Henrik is, a Budapesti Napló és a Nyugat munkatársai is elmulasztották megírni, hogy a banktrezorokhoz sem építettek promenádot. Azt is, hogy a cselédek pletykáitól magukat óvó bankárok, „gyárosok" önteltebbek, gőgösebbek, elutasítóbbak, társadalom- és természetidegenebbek voltak mindenkor a történelmi arisztokratáknál.