Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 17. (Nyíregyháza, 2006)

II. Várostörténeti tanulmányok - Kujbusné Mecsei Éva: Egy sikertörténet margójára. Adalékok Nyíregyháza örökváltságához

A városi költségvetésben figyelemre méltó az 1827. év, ugyanis ekkor kellett kifizetni az örökváltság utolsó, már kamattal terhelt részletét. Ez évben a város bevétele alig volt több mint 50 000 forint, míg összkiadása megközelítette a 100 000 forintot - ennek közel egy tizede azonban építkezés, tehát visszatérülő befektetés! A hiányt ekkor is, mint minden évben olyan új kölcsönök felvételével hidalta át az elöljáróság, amelyek hosszú évtizedekre meghatározták a közösség pénzgazdálkodását. Az örökváltság ára Bár a nyíregyháziak megváltakozása sikertörténet, hiszen végül mindkét földesúr aláírta a szerződést. Sok költség, levelezés, utazás és nehézség árán, de a szükséges pénz is meglett, nem kellett soha a fizetési feltételek teljesíthetősége miatt szerződést módosítani, a város elöljáróságának szabad rendelkezése és az évente kinevezett, valamint szigorúan elszámoltatott tisztségviselők keze alatt lévő haszonvételek szépen jövedelmeztek, Nyíregyházát követendő mintaként emlegették, de az örökváltságnak megvoltak a maga árnyoldalai! A váltságösszeget és a járulékos költségeket az elöljáróság a határidőkre előteremtette, de a közösségi bevételeket meghaladó, kölcsönnel pótolt részt a lakosságra terhelték rá. A nyíregyháziak közel felének kellett ezt a terhet ingatlanvagyona arányában felvállalni. Közülük egy vékony rétegnek nem jelentett problémát a meghatározott váltság egyösszegű előteremtése, volt azonban a társadalomnak olyan csoportja, amelynek tagjai - kevésbé módosak lévén - nehezen birkóztak meg a rájuk háruló váltságadóval. Az első örökváltságkor 1678 lakosra vetettek ki adót, és voltak közöttük olyanok, akik 30 év alatt sem tudták megfizetni. 1824-ben kamatokkal együtt még mindig volt a lakosoknak 30 888 váltóforint 11 krajcár óváltságbeli tartozása, sőt a váltságkassza perceptora 1836-ban is számon tartott e jogcímen 13 358 forintot. A befizetések akadozása miatt a hiteltörlesztéshez újabb kölcsönöket vett fel az elöljáróság, és a váltságkassza deficitjének elkerülése érdekében újabb pótadókat vetett ki, ezekkel együtt összesen 440 350 forintot remélt beszedni a váltságkassza perceptora. A második örökváltság lakosságra háruló részét, 400 418 rénes forint és 44 krajcárt 14 év alatt kellett volna kifizetni a váltság alá eső ingatlanokkal, tehát házzal, szállásfölddel és szőlővel bíróknak. A pénz előteremtése érdekében a lakosok igyekeztek értékesíteni szántóföldi terményeikek, szőtt-font áruikat, eladták állataikat, személyes ingóságaikat. Szükség esetén pénzzé tették szőlőjüket, gyümölcsösüket, szállásuk egy részét, hogy azok árából kifizethessék az adó alá eső ingatlanukra kiróttakat. Hogy mennyire volt előteremthető a váltságösszeg egy „átlag" gazdának, ahhoz két szempontot érdemes figyelembe venni. Egyrészt a pénz értékét, másrészt a lakosság vagyoni állapotát. Az adásvételi szerződések alapján az ingatlanok közül egy kötélaljnyi földért 24-290 váltóforintot, míg egy városi házért 44-380 váltóforintot adtak. Az 1 éves üszőborjú 5, az öreg anyabirka 7, a kimustrált kos és a sertés 15-15, a 4 esztendős tinó 80 váltóforinton kelt el általában, míg egy jó hámos lóért akár 150 váltóforintot is kértek. A lakosság vagyoni gyarapodását az állattenyésztés alapozta meg. 1824-ben 2356 lakosnak, gazdának és zsellérnek 2500 ökre, majdnem 2000 tehene, 3500 lova és több mint 5000 juha legelt a közeli s távoli pusztákon. Az állatoknak jó piaca volt, a gyapjút is helyben, a városháza udvarán vette át a - leginkább pesti - kereskedő, a gabonát pedig a helybeli országos vásárokon lehetett értékesíteni. Hogy az eladottakból mennyi „ vagyonkája " lett egy-egy lakosnak, azt csak sejteni lehet. Forrásul szolgálhatnak a becsléshez az adóösszeírások, a végrendeletek, a hagyatéki leltárak.