Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)

Változás és folytonosság - Takács Péter: A szántóvető foglalkozás és a vele kapcsolatos állattartás feltételrendszere Aranyosszéken az 1820-as években

szinte minden község határán voltak. Alsószentmihályfalva határának egyharmada kövecses volt. Minden évben vetett kukoricaföldjeiknek egy részét pedig olykor az Aranyos áradásai öntötték el. „Némely helyen sárga agyagos, vizenyős, másutt pedig borzét és tövist termő" volt Bágyon határa. Csegez szántóinak egyharmadaoldalas és kősziklás létére nézve trágyázhatatlan,... az esőzésekből eredő árvizek azokról a jó termőföldet gyakran le szokták mosni". Felsőszentmihályfalva határának négyötöd része bizonyult jónak, egyötöde azonban „köves és a trágyát megkívánja". A kercsediek sem büszkélkedtek különösebben szántóikkal, mert azok egyharmada „palás, vizenyős, s ezek miatt lett összeomladozása miatt... trágyázással sem lehet rajta segíteni, mert oldalakon esvén a fekvése, mihelyt egy záporeső jön, a trágya mindjárt lemosattatik" róla. A másik harmada megtermetté ugyan a búzát és a rozsot, „ de a szántóvetőnek, hogy termékennyé tehesse, több indusztriat kelletik reá fordítania". A kövendiek némi érdektelenséggel osztották 6 részre földjeiket, amelyből csak egyhatod részt minősítettek rossznak. Nem dicsekedtek, nem is panaszkodtak. Mészkő lakói határuk egyheted részét rossznak, egyhetedét pedig a legrosszabbnak mondották, mert ez a rész „ el lévén süllyedezve, és köves, vizes is lévén sok helyeken ". Aranyosrákos szántóinak egynyolcad része találtatott vizenyősnek, egynyolcada pedig a hegyen volt, ezért nem is trágyázhatták. Sinfalva lakói nem panaszkodtak. Tárgyszerűen közölték, hogy szántó mezőjük kétheted része „kövecses volta miatt középszerű". A külön szakasztott és minden évben müveit kukoricaföldekről több településen is hallgattak, de ennek hiányát csak Várfalván tették szóvá: „esztendőnként használható földeink nincsenek" - mondották -, s határuk két nyomásra volt felosztva, melynek egynegyed része „ kősziklás, köves, forrásos, agyagas " volt. Csákó szolgálónépei kilenc részre osztották határukat, s abból háromkilenced részt vallottakjónak, egykilenced részt középszerűnek, melynek „földe sárga, sovány, és inkább trágyával használható", míg négykilenced része „északra fekvő oldalas", és egykilenced része a legrosszabb, „ omladozott, elsüllyedezett, palaköves, a vizet állandóul magában tartó " volt. Dombró határának fele bizonyult rossznak, szakadásosnak, meredeknek, ahonnan a „ záporok a trágyát is le szokták hordani". Legbüszkébbek szántóföldjeikre a székelyföldváriak voltak. Határuk háromötödét a legjobb minőségűnek vélelmezték, amelyik mind az őszi, mind a tavaszi gabonát „gazdagon termi", s az az egyötöd rész is, amit gyengébbnek vallottak, szerintük „jó míveléssel mindenféle gabonát megterem". Nem adták alább a dicséretet a harasztosiak sem. Földjüknek csak egyhatod részét minősítették középszerűnek, amelyikben „ imitt-amott szakadásos és tós helyek" voltak. Hidas szántó határának háromötöde „meglehetős gabonát termett", egyötöde viszont nagyon rossznak tartatott, mert „sárgás földű, köves és szakadásos", s „őszgabonát nem..., hanem inkább tavaszt termő" volt. Inakfalva határának egy részét a Maros vize járta, s a partmenti földjeiket szaggatta a folyó, rongálták a tutajosok, akik gyakorta kikötvén községük alatt a tutajokat, a kikötéshez levert karóikkal a folyóba szaggatták a partmenti földeket úgyannyira, hogy szántóik egyhatod része a Maros mentén „elvizenyősödtek és elromlottak". Székelykocsárd földjeinek kétharmada jó, egyharmada középszerű volt. Voltak „minden évben használható törkbúzaföldjei" is a falunak, amelyek évről évre „bőséggel termettek". Mohács és Aranyospolyán határát 1820-ban már három nyomásban hasznosították a lakosok. A mohácsiak nem dicsekedhettek földjeik jóságával. Hegyek között lakván, földjük kétötöde rossz, ami „az őszi vetést