Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)

Változás és folytonosság - Takács Péter: A szántóvető foglalkozás és a vele kapcsolatos állattartás feltételrendszere Aranyosszéken az 1820-as években

Hosszú ideig úgy tűnt, hogy 1820-ban - mint 1785-ben is - az úrbérrendezési kísérlet során Erdélyben a pénzt és hivatali energiát pazarló állami akaratból levéltári irattermelésnél nem futotta többre.

5 Nincs most terünk - s a választott témánkon is túlmutat annak taglalására, hogy milyen félelmek, manipulációs kényszerek, riogatások hiteltelenítették a paraszti bevallások számsorait a szántóföldek, rétek paraszti kézen lévő menynyiségének a táblázatba rögzítésekor. Az adott pillanatban egyébként maga a történelmi szituáció is kedvezett a paraszti kézen lévő szántók, rétek zsugorításának. Egy több évig - 1813 és 1818 között - tartó katasztrofális szárazságnak, éhínséges periódusnak a végén vagyunk, amikor leginkább a paraszti - jobbágy és zsellér kézen lévő - igás állatok száma ritkult meg. Egy évekig tartó belső vándorlás és a Moldvába, Havaselvébe történő lakossági kiáramlás éppen megszűnt, s itt-ott visszájára fordult. Az éhínséges évek és a nyomukban kibontakozó vándormozgalom nem feltétlenül kedveztek az igás állatok tartásának, szaporításának. Mélypontra zuhant a szántóföldi termelés, aminek vissza kellett tükröződnie a szolgálónépek által bevallott és ténylegesen használt szántóföldek, rétek mennyiségében is. Másrészt a rendszeres piaci kereslet hiánya sem igen ösztönözte jelentősebben a föld népét a szántóvető szorgalomra. Az a tény, hogy a székely székekben többnyire ismeretlen volt - vagy csak nagyon elvétve követelték a földesurak és az egyház a szolgálónépektől - a tized és a kilenced természetbeni szedése, önmagában is apasztotta - elvileg ötödével - a szántók területét a magyarországi és az erdélyi vármegyei falvakhoz viszonyítva. Ilyen jobbágyi szántóföldeket kisebbítő tényezőnek kell betudnunk a Székelyföld - közöttük Aranyosszék - természetföldrajzi viszonyait is, és természetesen a székelység birtoklásrendjét, a székely örökség hagyományát. Ehhez társult a népsűrűségnek az a viszonylag alacsony volta, amikor még sok helyen megengedhették maguknak az erdélyiek, hogy a szántóvető tevékenységnél fontosabb megélhetési forrásnak, főleg pedig fontosabb piaci áruforrásnak tekintsék az állattartást, mint a gabonatermelést. Mindezekhez társult az összeírok, pontosabban az uralkodói rendelet által erőltetett, Erdélyben teljesen ismeretlen mértékrendszer alkalmazása. Mind a vallató kérdések során, mind a tabellákban a conscriptorok területmértékként a bécsi mérőt, illetve a jugerumot használták a beltelkek, a szántók és a rétek nagyságának meghatározásakor, holott Erdélyben a szebeni véka, a temesvári köböl stb. területmértékek divatoztak. A rögzített adatok tükrében bizton állíthatjuk, hogy sem a parasztok, sem az összeírok nem törekedtek a mértékek következetes átszámítására. A nemesség szabadsága korlátozásátjogai sérelmét vélelmezte az úrbérrendezési procedúrában, a jobbágyság és egyéb rendű szolgálónépek pedig a bekövetkezhető adóemeléstől tartottak, mert hasonló összeírások többnyire az adókivetéssel voltak kapcsolatosak. Ha volt valami mozzanata az eljárásnak, amely a valós tények felé terelte a vallomásokat, és a paraszti használatban lévő szántók, rétek mennyiségnek a bevallását, az legfeljebb a szigorú, a boldogulásukra, a hitükre és a túlvilági üdvözülésükre apelláló eskü lehetett, s az a paraszti lelkiismeretesség, amelyik arányosan tagadta vagy nagyította fel a jellemzőket a falu minden lakosát illetően. Bármennyire manipulált, befolyásolt volt is az előzetes felmérés, bármilyen mértékű volt is a számsorok torzítása, a falusi lét jellemzői, a 5 Berlász Jenő és Trócsányi Zsolt vonatkozó tanulmányai. Lásd még I. Tóth Zoltán: Parasztmozgalmak az erdélyi Érchegységben 1848-ig. Bp., 1951.