Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 15. (Nyíregyháza, 2001)

Írások és emberek - Udvari István: Adalékok Sztripszky Hiador pályakezdéséhez (Nagyszombati levéltári források alapján)

nyelvhabaréknak. Mit szólna ahhoz a világ, ha a spanyol vagy olasz parasztot latin nyelven tanítanák iskolában, újságban, könyvekben, irodalomban? Hiszen rokon a két nyelv, ép úgy, mint a rutén nyelv a muszkáéhoz vagy az ósszlávhoz. De a latin fejlődésképtelen, mivel latin nemzet nincs, olasz, spanyol meg van; azonképen képtelen az ószláv és vele a mi mostani irod(almi) nyelvünk fejlődni s vele egyúttal mi sem fejlődhetünk, mivel nincs ószláv nemzet, a mi irodalmi nyelvünk pedig sem muszka, sem ószláv, sem rutén: annál kevésbé képtelen a fejlődésre tehát a vele élők fejlesztésére. Lásd az eredményét; mit tapasztalunk ma? Azt az irodalmi nyelvet nem beszéli senki, nem tudja megtanulni senki, mert az nem a miénk, az egy bitang jószág, senki nyelve. És mégis erőszakolják ránk! Nem lesz muszka nyelvű, mert a muszka nyelv 1849 óta nagyon kifejlődött, a mi irod(almi) nyelvünk, a fenti okok folytán, ott maradt, ahol a mádi zsidó; de a szellem, a szellem az mai napig is muszka. (Értem azokat, akik nálunk tollal munkálkodnak). Még mindig kisért az a szellem - pedig Dobránszky rég lebukott már légvárából, - mely az 50-es években azzal biztatta a mi nyomorult koldus népünket: „Te most zabkenyeret és krumplit eszel, nyomorogsz; de várj egy kicsit, eljön majd a Mikulás, hoz majd neked finom kalácsot. Várj, várj, légy türelmes." Hanem a Mikulás nem jött el, de helyette elment az a kormány, mely ezt az egész komédiát, csak a magyarok iránti gyűlöletéből provokálta: s eltörlődött, mint a kréta a spongyától, az egész mesterséges orosz élet. Nem lett a Dobránszkyék erőlködésének semmi eredménye, mert az felszínes volt, a nép életébe, az alsó nép rétegébe nem bocsátott gyökeret." A paraszt nem járt ki 16 iskolát, nem változhatott muszkává, maradt parasztnak, amilyen volt. Igen, de milyen parasztnak? A 67-es évek szabadság szellője elfújta az egész kártyavárat. A mi intelligenciánk, nem tudva élni egy holt nyelv szellemében, hirtelen átcsapott a másik oldalra: átmagyarosodott. Ez még nem volna baj, hiszen kötelessége minden magyar állampolgárnak az államnyelv tudása. De itt az történt, hogy az általános tömeg, intelligenciánk 90 %-je, mely talán vágyódott is kiszabadulni a holt nyelvhabarék szorító karjai közöl, mindegy szálig ott hagyta a régi zászlót, s az újhoz állott. Igen, de a régi zászlót, elhagyva, elhagyta tökéletesen a népet, a parasztosztályt, s míg amaz kizárólagosan magyar lett, nyelvben és gondolkozásban, emez kizárólagosan rutén maradt. Minthogy pedig az előzmények, melyek a cirillbetűkhöz voltak kötve, olyan ijesztőkké lettek az átmagyarosodott intelligenciára, hogy senki nem kívánt egy cirill betűt sem vetni tollával a papírra, félve, hogy a muszkaság gyanújába és kellemetlenségeibe esik: úgy értelmezte a magyar állampolgári kötelességét, hogy otthagyta (a népet) teljesen védtelenül a terméketlen, kenyeret nem adó természet, és szipolyozó zsidók martalékául. Nem is jutott eszébe, hogy annak a népnek tanítás kell, fölvilágosodás kell, ezt pedig csak saját nyelvével lehet elérni. Nem, dacára, hogy Krisztus Urunktól egyenest kapta megbízását ez az értelmiség: „menjetek és tanítsatok", nem adott parasztjának egy ronda ABC-és könyvön kívül egyetlen nyomtatott betűt sem, nem tanította semmire, és még sopánkodik, nem tudja eltalálni az baj okát: miért oly szegény a magyar rutén pap? Se irodalmi, Hasonlóan vélekedett Hodinka Antal is 1941-ben, a Kárpátaljai Tudományos Társaság szakosztályainak összevont ülésén megtartott előadásában. Vö. Hodinka Antal válogatott kéziratai. Szerk. Udvari István. Vasvári Pál Társaság Füzetei 11. Nyíregyháza, 1992. 109-120.