Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Köszöntjük a 80 éves Margócsy Józsefet - Antall István: A gyógyító irónia (Adalékok a Margócsy-jelenséghez)

Antall István A GYÓGYÍTÓ IRÓNIA (Adalékok a Margócsy-jelenséghez) Otthonosság. Ha van egyáltalán rejtély Margócsy József személyiségében, akkor ez a szó egészen bizonyos, hogy a megfejtések között található. Talán ezért nem tudta őt semmikor hatalmába keríteni a tehetetlen nemzetsirató búbánat, nem tudta elsodorni a hontalan világpolgár-természetű kalandvágy, nem rántotta sárba a vidéki lét, nem szédítette a főváros. Otthonosság. Ahogyan a tudományosság sem a maga sterilizált, valóságon kívüli — mások számára megközelíthetetlen — nyelvén szólította meg, úgy maga is érthetően és világosan, ha kell „iskolásán" adja tovább, amit a világról, világunkról tud. S ennél mi sem egyszerűbb: Margócsy József Jocó maradt. Ha úgy tetszik, a tanár az ő esetében örökre diák. De nem az infantilizmus bohócsipkáját illesztve fejére, s nem is az olcsó bratyizások hátbaveregető stílusát gyakorolva, hanem nagy beleérző képességgel, tiszteletet adva, méltóságot tartva. A pedagógia oly régen kísérte és kísértette a Margócsy családot, hogy náluk bizonyára már genetikai kóddá vált a tanítás, a nevelés. Éppen ezért, ha valaki egy kissé mélyebben ismeri Margócsy Józsefet, akkor el tudja képzelni azt a családot, ahol fölnőtt, ahol formálódott, s ahol a formálissá vált, a kiüresedett kapcsolatoknak semmi helye nem lehetett. Már csak azért sem, mert az egészen bizonyosan valami heget hagyott volna a karakteren, nyomot hagyott volna azon az életformán, amit máig minőségi értelmiségi mintaként, az általunk ismert Margócsy József élt és él. Órarendje soha nem borult fel. Rendetlenkedhetett az ablakpárkányt alig elérve, a Luther-ház felsőbb emeleteiről vízzel hintve a járókelőket, kapaszkodhatott tíz körömmel a focipályát körülzáró palánkon — az összes NYTVE, NYKISE, NYÖTSE játékost név szerint s később hajlott korukig személyesen is ismerve —, utazhatott Európa vasúthálózatán cserkészként, havonta hazalátogató diákként, katonaként, hadifogolyként, miniszteriális emberként ingázva, majd az enyhültebb években a művelődésügy követeként nemzetközi szervezetekhez s vissza. Az órarendjét át lehetett rendezni, a kis piros cédulákat új helyre tűzhette az élet, de az emberszabású rendet föl nem boríthatta. Jöhetett Nyíregyházára országos vagy világnagyság, író, költő, művész, olimpikon, miniszter, pártvezér vagy űrhajós, Margócsy József délben elnézést kért, a nevezetes embert véle érkezett udvartartására bízta és hazament ebédelni. Ebéd után pedig, ha tehette, lepihent. Ha valaki nagyon ragaszkodott délidőben is személyéhez, akkor ment a telefon a Selyem vagy a Kossuth Lajos utcába, hogy: „Öntsetek még egy kis vizet a leveshez, vendégünk lesz az asztalnál..." Azért a leves íze miatt még utólag se aggódjunk. Ez a természetesség ugyanis nem keverhető össze a bizalmaskodással, ez az elvonulás nem gőgös zárkózottság, hanem az élet emberi léptékéhez való ragaszkodás maga.