Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Köszöntjük a 80 éves Margócsy Józsefet - Antall István: A gyógyító irónia (Adalékok a Margócsy-jelenséghez)

A mozgalmasságban, a változékonyságban megteremtett értékes és hiteles állandóság. Mert Margócsy József életében kihunyhatatlanul izzik az életfogytig vagy azon is túl tartó, a „másik világba" is elkísérő szemérmes szerelem, a családot számontartó szeretet, az unokákig ér a fölnevelő gondosság, a régi barátot, egykori tanítványt, vendéget szívesen látó otthonosság. S ebben a már emlegetett órarendben pontos kijelölt helye van az alapos, a rendszeres lelkiismeretes munkának. Nem kell itt címkékkel bíbelődnünk. A ma oly fölösen emlegetett klasszikus polgári értékek olyan folyamatos — hol elvékonyodó, hol jól látható — ezüstszálként futnak végig a történelem zeg-zugain, ahogyan Ariadné fonala a labirintuson. Hiszen egyfajta polgárosodás már maga az ókor városiasodása, a potamikus kultúráktól, a középkori, a reneszánsz városállamokig, Németalföld virágzásáig, az erdélyi fejedelemségek vagy éppen a magyar mezővárosok különös, Európára nyitott és mégis bensőséges, esetenként igencsak provinciális életéig. Margócsy József számára, akkor is „ó-kikötő, tájakat összekötő" Nyíregyháza, ha itt már arcot vált az Alföld, egyhangúságát kócos fasorok bontják, s szelíd hullámokat vet a föld. Ez a kötődés nem ismeri a hamis áhítatot vagy a csinált meghatottságot. Ezt a környéket ugyanaz a finom irónia teszi otthonossá, mint emberi kapcsolatait. Mert Margócsy József minden megnyilvánulása, irodalomtörténeti tanulmányai, kritikái, esszéi, recenziói, várostörténeti előadásai, írásai, többkötetes helytörténeti munkái, forrásértékű, önéletrajzi „katonakönyve" attól az iróniától kap sajátos ízt. Ami az esendőségben is talpon maradó ember tartását, hovatartozását meghatározza. Itt illene végre a komoly számvetés igényét jeleznünk, hogy hogyan is rétegeződik ez az életmű, hogyan határozta meg már szerencsés indulását az Eötvös Kollégium mással össze nem téveszthető légköre, s az a műveltség, amely a „hazait", az otthonról hozottat oly harmonikus egységbe sodorta a világban összegyűjtött élményekkel. Ez a jelenség az, amely irodalomtörténeti, szellemtörténeti értelemben is izgalmas sajátosságot jelent Margócsy József esetében. Éppen ő az, akinél nincsenek kis és nagy ügyek. Számára nem léteznek az egyetemes művelődéstörténetet és a helyi eseményeket, folyamatokat elválasztó kategóriák. Az egységet éppen kutatói, feldolgozói, értelmezői alapmagatartása teremti meg. A már a magánéletből is ismert természetesség, amely otthon van a világ jelenségei között, vagy legalábbis rendszerező képességével otthonosságot teremt a szellem dolgaiban. Eljátszogathatnánk a gondolattal, hogy Margócsy József franciás műveltségű, franciás könnyedségű ember (amihez a legolcsóbb szellemességet a francia nyelvhez igen alkalmatos raccsolás emlegetése kínálná), de erre semmi szükség. Ha egyáltalán fogalmunk lenne arról, hogy mi is az a „franciás műveltség", avagy mi az, amit mi itt Európa néha aritmikusan verő szívében annak képzelünk, akkor sem állná meg a helyét egy ekkora közhely. A Margócsy Józsefre olyannyira jellemző elfogulatlanság az, ami ezt a sajátos látásmódot kialakítja. Az az elfogulatlanság, ami egyként ismeri a felvilágosodás világméretű, világhatású racionalizmusát, a századforduló szimbolizmusát, a magyar költészet és prózaírás belső fejlődésének