Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Karádi Zsolt: Nép, sors, irodalom (In memoriam Czine Mihály)

Bolvári Zoltán, a Kodály-tanítvány szerettette meg vele mesterének és Bartók Bélának a muzsikáját, s hozta közel hozzá a népdal világát. A legnagyobb hatással azonban Sárdi Béla volt rá. O beszélt neki először Adyról, Móriczról, Szabó Dezsőről. Sárdi tanár úr számos Adyról szóló könyvet adott a kezébe. 0 tudatosította benne az Ady-nemzedék jelentőségét; végső soron a népi irodalom iránti elkötelezettsége is részben neki tulajdonítható. O tanácsolta azt az ifjúnak, hogy jelentkezzen az Eötvös Kollégiumba. S innen már egyenes volt az út a szellem magasabb régiói felé. A Kollégium ekkortájt nyílt meg a népi tehetségek számára. Czine Mihály előtt mégsem akadt olyan fiatal, aki ennyire mélyről jött volna. S itt, 1948-ban lett tanára, mestere Király István, akitől ugyan rengeteget tanult, de akinek később kemény vitapartnere lett mind a népi írók, mind a határainkon túli magyar irodalom megítélésének kérdésében. (Kettejük súrlódástól sem mentes, egymás emberi-tudósi értékeit azonban messzemenőkig tisztelő kapcsolatáról Király maga írt önkínzó-önvallató esszét a hatvanéves Czinét köszöntve 1989 tavaszán.) A „fényes szellők" szárnyán érkező Czine Mihály végső soron az Eötvös Kollégiumban lett sokoldalú tudóssá. Gyorsan ívelő pályáján remekbe szabott kritikákkal-tanulmányokkal indult: az Adyról, Móriczról, Győry Dezsőről, Veres Péterről, Tamási Áronról szóló munkái alapján huszonöt évesen kapott József Attiladíjat. Bodnár Györggyel, Csoóri Sándorral, Simon Istvánnal közösen szerkesztette az Új Hangot. Alig harminc esztendősen fejezte be, az MTA Irodalomtörténeti Intézetének munkatársaként hatalmas könyvét, a Móricz Zsigmond útja a forradalmakig címűt (megjelent 1960-ban). A több mint hatszáz oldalas kötet alapmű lett, amely a nagymonográfiától elvárható teljességgel tárta fel Móricz pályájának alakulását. Életrajz és műelemzés szerves egységet képezett benne, s miközben élvezetes esszényelven beszélt, minden lapja mögött óriási felhalmozott ismeretanyagot görgetett. (Móricz és a naturalizmus témájának vizsgálatából sarjadt ki az irányzat valós értékeit bemutató, az „izmusok" sorozatban kiadott tanulmány, illetve szövegválogatás, 1967-ben.) A Móricz Zsigmondnak szentelt nagymonográfia második, befejező része nem készült el, viszont 1968-ban napvilágot látott az egész életművet áttekintő kismonográfiája a Nagy Magyar írók sorozatban. „Fiatal" alkotóként már olyan eredményeket tudhatott magáénak, amelyek nyomán felismeréseit az irodalomtörténet aligha kerülheti meg. Az útra indító élmények, az olvasmányok, a születő barátságok következményeképpen (s nem utolsó sorban a korszellemnek egy emberibb világot hirdető, az alulrekedtek fölemelkedését sugalló hatása következtében), formálódó pályáján a '60-as, '70-es években sorra születtek a népi írókról, Németh Lászlóról, Veres Péterről, Szabó Pálról, Darvas Józsefről, Tamási Áronról, Nagy Istvánról szóló dolgozatai. Szeretettel megírt, s a művészi erőt méltató műveiben nemcsak a prózáról, hanem a líráról is mondott máig érvényes megállapításokat: a Nagy Lászlóról, Juhász Ferencről és Simon Istvánról szóló Három költő útja (1960) ma is megkerülhetetlen a jelzett életművekkel foglalkozók számára. Baráti megbecsüléssel hajolt