Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Helytörténeti tanulmányok - Irodalomtörténeti tanulmányok - Karádi Zsolt: Nép, sors, irodalom (In memoriam Czine Mihály)

Nagy László költeményein túl Veres Péter és Szabó Pál írásai fölé is: róla írta az Arcok, Vallomások sorozatban 1971-ben publikált kismonográfiáját. A hetvenéves Szabó Pált ünnepelve, 1963-ban, a Kortársban adta közre első köszöntőjét, ebben írta: „Szabó Pálban a létezés örömét tudja felszabadítani az élet minden apró szépsége. Innen fakad — legalábbis részben — áradó lírája, s innen az a törekvése, hogy teljes szövetében, teljes szépségében mutassa meg az életet. Vagyis költőien. Az elesett szegények sorsát — úgy érezte Szabó Pál — többnyire mesterségesen leszűkített, szegényes, naturalista és szociografikus eszközökkel fejezte ki a próza. Maga segítségül hívta a lírát is, s azzal feszítgeti a hagyományos ábrázolás kereteit. Az embert érzések, gondolatok, vágyak, szenvedélyek szövevényeként állítja be a tájba, belehallgatózva múltjába és vágyott jövőjébe... "(A „köszöntő" műfaját aztán haláláig szívesen művelte, megszámlálhatatlanul sokszor lépve így olvasói-hallgatói elé. Életművének tekintélyes hányadát képezik az efféle munkák; köztük a születésnapi laudációk mellett találunk elő- és utószókat, bevezetőket, emlékezéseket s nekrológokat is Dutka Ákosról, Tersánszky Józsi Jenőről, Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, Tamási Áronról, Szabó Pálról, Veres Péterről, Darvas Józsefről, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Kós Károlyról, Áprily Lajosról, Fábry Zoltánról, Szalatnai Rezsőről, Herceg Jánosról, Kacsó Sándorról, Horváth Istvánról, Bözödi Györgyről, Cs. Szabó Lászlóról, Sütő Andrásról. Illyést, Szabó Pált, Csoóri Sándort, Sütő Andrást többször is méltatta: efféle írásai túllépnek a köszöntésen, s az irodalomtörténeti szándékú esszék közé tartoznak.) Czine Mihály ugyanis már a Móricz-könyvben kialakította utánozhatatlan módszerét. Ez — Béládi Miklósnak a Szabó Pál-kötet kapcsán alkalmazott kifejezése —, az „esszével frissített irodalomtörténet", nemcsak a beavatottakhoz szól. A könyv — mondja Béládi — „elejétől végéig az élőbeszéd benyomását keltő modorban közli mondanivalóját, a legelvontabbat is". Czine értelmezése szerint az irodalom közösséghez szóló művészet, életérdekű: közvetítése sem lehetséges elvont metanyelven. (Eme elméleti megfontoláson túl napsugaras esszényelvének magyarázata az, hogy nem pusztán tudós volt, hanem szépíró is. Úgy vélte, az irodalomról beszélni csak emelkedetten lehet. Az általa olvasott műveket így nem csupán filológiai ténynek tekintette, hanem élő, eleven világnak, amely a kritikus tollán újraéled, s megtelik az értelmező személyiség varázsával. Ehhez persze az kellett, hogy magához közelálló alkotókat válasszon. Olyanokat, akik számára az írás népszolgálat, az irodalom küldetés, a közösség ügyeinek kimondása pedig erkölcs.) Ez a közösségi magatartás, s ennek a művészetben történő kifejeződése, a nemzeti sorskérdések iránti felelősség érzése vezette el a kisebbségi irodalmak tanulmányozásához. (Már 1964-re megírta a romániai magyar irodalom két világháború közötti történetét; nem jelenhetett meg sokáig, 1967-ben is csak részleteket közölhetett belőle, a betiltással viaskodva. Csak az 198l-es gyűjteményes kötetben hozhatta le gondolatait.) A nemzetiségi irodalomnak vizsgálatát, népszerűsítését, a hazai köztudatba történő beemelését mint feladatot később is magáénak vallotta: feltérképezte a csehszlovákiai (1971), a jugoszláviai (1973), s a kárpátaljai irodalom