Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Köszöntjük a 80 éves Margócsy Józsefet - Hamar Péter: Az Öreg arcképe az emlékezet tükörszilánkjain

Élmény számba mentek az előadásai. Lefegyverző volt a tárgyi tudása, lenyűgö­ző az előadásmódja. A humorát különösen méltányoltuk. Egy-egy poénját, szipor­káját azonnal továbbadtuk a biológusoknak és a matematikusoknak. Nem vicceket mesélt, mindig a konkrét anyagból bontott ki valami derűset, vagy fordította iróni­ába a tényeket. Viccet talán csak akkor hallottunk tőle, amikor egy pécsi kirándu­lás vagy talán a főiskolai napok során kiadta a csoportnak a jelszót: — Találkozunk ötkor a Hunyadi lovának bal hátsó lábánál! —, majd a gyüleke­ző után közösen indultunk moziba, ahol mellesleg ő derült a legnagyobbakat. Nem erőltette ránk a véleményét, inkább kedvet csinált egy-egy íróhoz, költő­höz. (Habár a kötelező olvasmányok ügyében nem volt ilyen kíméletes. Egyszer Madách Civilizátora miatt keményen „megszórta" a társaságot. Miheztartás vé­gett!) Emlékszem, ahogy a Márciust olvasta fel Aprilytól. Amikor ennek a sornak a végére ért: Hökken a hó a hideg havason, csettintett egyet a nyelvével. Felolvasta még a Tavasz a házsongárdi temetőbent is, és nem vicc, óra után versenyt futot­tunk a megyei könyvtárig (ami akkoriban a Jerevánnal szemközt a parkban volt), mert tudtuk, nem juthat mindnyájunknak Aprily-kötet. Nem emlékszem, hogy valaha is ingerültnek láttam volna. A legenda azonban úgy tartotta, hogy egyszer egy szakdolgozatot mégiscsak a földhöz vágott. Volt egy évfolyamtársunk, akit csak így neveztünk: a vietnami. Egykoron szaladjide­szaladjoda (a kifejezés az Öregtől való) volt a tankönyvkiadóban, s amikor a viet­nami egyetemre toboroztak magyar hallgatókat, ő jelentkezett. Mint mondta, azért, mert éppen nem volt télikabátja, s arra ott nem volt szükség. Aztán közénk került, mert ott a Távol-Keleten kialakultak a háborús viszonyok. A vietnami pedig szü­letett vala Mezőszilason, ilyeténképp ismerte azt a világot, amelyet Németh László a regényeiben megjelenített. Kézenfekvő volt, írjon szakdolgozatot Németh nő­alakjairól. Ám amikor Jocó bácsi néhány kritikai észrevételt tett a fogalmazványra, a vietnami állítólag ilyesmit mondott: — Hát akkor a tanár úr ismeri jobban a mezőszilasiakat vagy én? A legenda szerint ekkor találkozott a kézirat az anyafölddel. * * * Tollforgató ember is az ő ösztönzésére lett belőlem. Megemlítette előttünk, hogy van itt egy könyv, amiről mostanában — '63 elején járhattunk — sok szó esik, ér­demes lenne elolvasni. A Rozsdatemető volt a szóban forgó regény, s mivel a zseb­ben is elfért, nem is került többe négy korsó sör áránál (ez akkoriban afféle viszo­nyítási érték volt számunkra), megvettem és elolvastam. Mikor ez kiderült, meg­kérdezte tőlem: — Nem volna kedved írni valamit róla a Kelet-Magyarországbanl Kedv? Kedvem az volt, de hogy éppen én? Soha nem olvastam addig úgy egy cikket, hogy akár én is megpróbálkozhatnék hasonló megírásával. De ha az Öreg mondja, megírom, isten bizony.

Next

/
Thumbnails
Contents