Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Köszöntjük a 80 éves Margócsy Józsefet - Hamar Péter: Az Öreg arcképe az emlékezet tükörszilánkjain

A mű megszületett. Vittem hozzá, olvasná el. Azt nem, volt a válasz. Tegyem borítékba, írjam rá Sipkay Barna nevét (a kitűnő író volt akkoriban a kulturális rovat vezetője), és adjam le a szerkesztőség portáján. Az az igazság, nem nagyon ismertem én akkoriban Sipkayt. Meg is kérdeztem: — I-vel vagy ipszilonnal? — Ü-vel — volt a válasz. A cikk megjelent, s nem azért, mert olyan jó volt (gyarló volt, ahogy most előkotortam és újraolvastam, utólag pironkodom miatta), hanem mert az ajánló tekintélye állt mögötte. Én pedig — a főiskolás társak között megdicsőült szerző — vártam a hatást, és persze az Öreg véleményét. Ami aztán meg is érkezett hozzám egy „kutyanyelv" formájában. Valami kétkötetes könyvet foghatott át a papírszalag, az volt középen szétszakítva, és rajta a rövidebb tengely mentén, sűrű egymásutánban az egy-két szóból álló sorok. A papírcsík egyik oldalán megkaptam a dicséretet, a másikon ott állt a N. B. „Nem értek egyet veled...", és az action gratuite (így, aláhúzva) ügyében szólt az ellenvetés. Pisloghattam sűrűn, mert fogalmam sem volt, mit jelent a francia kifejezés. Az viszont, hogy komolyan vettek, s olyan véleményt kaptam, mint az igazi kritikusok, kedvet csinált a további újságíráshoz. * * * Talán jobb lenne, ha hallgatnék róla, de a mai napig tartó lelkiismeret-furdalás azt diktálja, írjak erről is. Volt a kapcsolatunknak évekkel később egy „sötét" fejezete. 1971 tavaszán megjelent nálunk Fehérgyarmaton. Hogy megvolt-e akkor már a Habakuk névre „keresztelt" Wartburgja, és azzal jött, vagy közös barátunk, a költő Bory Zsolt fuvarozta ki, már nem emlékszem, csak arra, hogy feltette a nagy kérdést: — Akarsz te tanársegéd lenni az irodalom tanszéken? Akartam. Nem is gondolkodtam a válaszon. A világ legtermészetesebb dolgának tartottam, ha hív, akkor megyek. Meg is kezdtem áldásosnak aligha nevezhető tanársegédi tevékenységemet — ami teljes három munkanapig tartott. Akkor visszaszöktem Fehérgyarmatra, és megírtam neki, mégsem akarok tanársegéd lenni. Miért? A kérdést azóta sokan feltették nekem, de egyszer sem sikerült rá meggyőzően válaszolnom. Még magamnak sem. Pedig az igazsághoz tartozik, hogy a tanszéken a legnagyobb szeretettel fogadtak. Volt folytatás is: az Öreg üzent, keressem meg. Ettől féltem a legjobban. Tudtam, nem merek a szemébe nézni, mert akárhogy csűröm-csavarom a dolgot, cserbenhagytam. Pedig nem ezt érdemelte tőlem. De hívott, mennem kellett. Ismertem a szokásait, tudtam, reggel hatkor már bent ül a tanszéki irodájában. Ezt az időpontot választottam, mert így legalább mással nem kellett találkoznom. Mit mondjak, fogorvoshoz szívesebben mentem volna akkor, mint erre a beszélgetésre. Pedig nem bántott. Csak éreztem, mélységesen csalódott.