Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Köszöntjük a 80 éves Margócsy Józsefet - Hamar Péter: Az Öreg arcképe az emlékezet tükörszilánkjain

— Pesten is, Szegeden is Balassit kérdezték. Úgy látszik a nevem miatt min­denkinek „az jó hamar lovak" jutnak az eszébe. Jóízű nevetés volt a válasz, én pedig megnyugodva kivágtam a rezet. Aztán a kedvenc íróm felől érdeklődött, s amikor megmondtam a nevét, azt kérdezte, mit olvastam Hemingwaytől. Szemrebbenés nélkül mondtam, hogy mindent, ami megjelent magyar nyelven. A kijelentésnek azért 50 %-nál nagyobb volt az igaz­ságtartalma, de hitelesítettem a füllentést egy Sükösd-tanulmányból vett idézettel, ami arról szólt, hogy a regényíró hősei együtt öregszenek a szerzővel, de a szere­lemideál változatlanul fiatal marad. A csatát ezzel megnyertem. Hát valahogy így lettem nyíregyházi főiskolás. Az Öreg (mert bár 43 éves volt akkor, hajói számolok, de mi magunk között kezdettől fogva csak így neveztük) jó szemmel fedezte fel bennem az irodalomhoz fűződő vonzalmat, de hogy ez a mai napig változatlanul elevenen él bennem, azt döntően neki köszönhetem. Különös érzéke volt ahhoz, hogyan lehet mederbe terelni szertelenségeinket, fölös energiá­inkat jó ügyek szolgálatába állítani. * * * Hetek alatt megváltozott a véleményem Nyíregyházáról. Több mint harminc év távlatából úgy emlékszem vissza a főiskolán töltött két esztendőre, hogy életem talán legfelhőtlenebb szakasza volt. Megbarátkoztam a nádfödeles környezettel is, és ma már az a legkedvesebb része számomra a városnak, ahol még megőrződött a századforduló krúdys világa. (A Nyírfa utcán még néhány éve is állt egy mesterge­rendás, nádfödeles házikó.) Úgy emlékszem, hogy mi, az első gólyák szerettük a főiskolát, ami akkor még a Vasvári Pál utcában volt (ma az ÉVISZ van a helyén), és szerettük a kollégiumot is a Sóstói út elején (ma a GYIVI-nek ad otthont). Van már mögöttem elég időtávlat és tapasztalat, így nyugodtan kimondhatom, hogy a főiskola olyan gyorsan helyet talált magának a városban, és a város is magáénak vallotta a főiskolát, abban döntő szerepet az játszott, hogy összeverbuválódott a tanári karban több kiváló ember. Lokálpatriotizmus és szakmai tudás, emberség és politikusi készség, elhivatott­ság — ezeket éreztük mi, friss hallgatók, akik az ország minden szögletéből érkez­ve érzékenyen figyeltük azt az emberi környezetet, amelybe belecsöppentünk. Lógtunk persze, mi is lógtunk az órákról, ahogy a mai hallgatók, csak két taná­réról nem. Almásy Gyuri bácsi óráiról nem lehetett, mert azzal kezdte, hogy körül­nézett, és azonnal kiszúrta, ki hiányzik, pedig a pszichológia előadásokon együtt ültünk mind a közel 150-en a tornaterem-előadóban. Azt meg tudta bocsátani, ha valaki nem Újpest-drukker volt, de a hiányzást nem. És arra se nagyon volt példa, hogy valaki Margócsy tanár úr órájáról hiányozzék. Pedig itt nem volt katalógus, nem marasztaltattak el még a Végh Antal-hívők sem, egyszerűen nem volt érdemes hiányozni.

Next

/
Thumbnails
Contents