Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 13. (Nyíregyháza, 1999)

Köszöntjük a 80 éves Margócsy Józsefet - Nagy Ferenc: Jocó bácsi

Nagy Ferenc JOCÓ BÁCSI Harmadikos gimnazistaként, az évnyitó ünnepségre készülődve forgattam, morzsolgattam ezeket a szavakat, és sehogyan sem fért a fejembe, hogy osztálytársaim a tanáraim előtt is bátran ki merik mondani. Nem félnek a fenyítéstől, nem restelkednek még az osztályfőnök előtt sem azért, mert egy tanárunkat a becenevén emlegetik. A nyíregyházi diákok közül szinte mindenki ismerte, és persze ők voltak a leghangosabbak, a bennfentesek az új magyar tanárunkat illetően. A becenevet magam sem találtam sértőnek, éreztem benne valami természetes kedvességet, egyszerűséget, mégsem gondoltam helyénvalónak a „Jocó bácsi"-zást. Igaz, a Vasváriban csaknem minden tanárnak volt valamilyen beceneve, használatuk azonban csak a diáknyelvben volt szokásos és elfogadott. Az első órára néhány perccel később érkezett, az osztályban ekkorára már „állt a bál". Hangját kicsit megemelve azonnal rendet teremtett közöttünk, és fölvázolta az esztendőben ránk váró feladatokat. Enyhén raccsoló hangja számomra teljesen ismeretlen volt, kicsit arisztokratikus vonást kölcsönzött neki, de ezt az egész lényének az abszolút természetessége tökéletesen ellensúlyozta. Tudása, tárgyismerete az első pillanatban lenyűgöző volt. Tanáraink közül szaktárgyukat illetően mások is tekintélynek számítottak a városban, Margócsy tanár úr azonban közülük is kiemelkedett. Elsősorban azért, mert a gazdag ismeretanyag átadásához olyan pedagógiai módszereket, megoldásokat alkalmazott, amelyek sajátosan csak rá voltak jellemzőek. Olvasni mindig is szerettem, ezért parasztgyerekként elég furcsa szerzetnek számítottam a környezetemben. De akkor voltam igazán boldog, ha egy Móra-, Jókai- vagy Gárdonyi-könyvvel elbújhattam a szalmakazal tövében és Zéta bőrébe takarózva bebarangoltam Attila király sátorvárosát. Az írók, költők különösebben nem érdekeltek, kötelezően megtanulandó életrajzukból héroszoknak, megközelíthetetleneknek és elérhetetleneknek tartottam őket. Margócsy tanár úr óráin tudtam meg, hogy ők is esendők voltak. Hús-vér emberek, akik másokhoz hasonlóan töprengtek, kételkedtek a világ dolgain, küzdöttek a betegséggel, szegénységgel és minden más emberi nyavalyával. így kerülhettek közel hozzám is, lehettek példaképeim Madách, Babits, Ady, Jean-Paul Sartre és mások. Tanár úr úgy hozta őket közel hozzánk, hogy mégis megmaradtak az Olümposz csúcsán, mindennapiságuk nem csökkentette, inkább erősítette kivételességüket. Szokatlan volt az is, ahogyan a ködbe vesző századok embereit, eseményeit következetesen összekötötte a mával, a mindennapi valósággal. Mindig talált