Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 11. (Nyíregyháza, 1995)
Fazekas Rózsa: Szatmár megye kézműiparának jellemzői 1828-ban
körül fekvő vidékben esni szokott országos vásárokra is eljártak. A királyi városok 1828-ban ugyan saját piacukon kívül mást nem jelöltek meg, feltételezésünk szerint ez nem jelenti azt, hogy a szegényebb mesteremberek a debreceniekhez hasonlóan - nem látogatták a szomszédos megyék vásárait. A továbbiakban azokat a tényezőket vesszük sorra, amelyek együttese meghatározta l-l város kézmüvesiparának fejlettségi szintjét. Az elemzés alapjául az Eperjessy Géza által használt szempontok szolgáltak: 7 " 1. a kézművesek száma, aránya a városok össznépeségén belül, 2. a mesterek és legények száma, aránya. 3. a mesterségek száma, az egyes iparági csoportoknak a megye kézművesiparán belüli helye. 4. a céhes és céhen kívüli iparágak megoszlása. Szatmár megyében a kézművesipar centruma Szatmárnémeti volt. Rajta kívül a két bányaváros. Nagybánya és Felsőbánya, a mezővárosok közül pedig a megyeszékhely. Nagykároly, a Károlyi uradalom központja érdemel említést. A három királyi városban - amelyek közigazgatásilag önállóak voltak, de a megye gazdasagának szerves részét képezték - 1828-ban összesen 1762 iparüző (mester és legény) tevékenykedett. Szatmárnémetiben 1105 főt. Nagybanyán 487-et, Felsőbányán 170-et írtak össze/'(1. táblázat) A megye fennhatósága alá tartozó 259 település közül kézművest mindössze 11 mezővárosban és 2 faluban találtak az összeírok. A kézművesipar királyi városokon kívüli fejletlenségét mutatja, hogy a 242 földesúri hatalom alatt lévő jobbágy vagy zsellér jogállású iparüzőnek 82 %-a egyetlen helyen, Nagykárolyban, a megyeszékhelyen dolgozott. Az iparűzők abszolút száma szerint Szatmárnémeti igen előkelő - nyolcadik - helyet foglalt el a 44 szabad királyi városnak az 1828. évi összeírás alapján készült rangsorában. Csak Pest, Debrecen, Buda, Pozsony, Szeged, Szabadka és Temesvár előzték meg/ 2 Szatmárnémetiben minden 19. lakos kézművesmestei volt. Ha a legényeket is figyelembe vesszük, akkor minden 13. lakosról elmondhatjuk, hogy a kézművesipar jelentette részben vagy teljes egészében megélhetésének alapját. Az arany- és ezüstbányászatáról híres Nagybánya és Felsőbánya nemesfémtermelése a XIX. század elejére nagyon visszaesett, ennek következtében gazdasági vonzerejük is csökkent. Kézművesiparuk a helyi és a közvetlen környezet, a kis bányásztelepülések, igényeit elégítette ki. Kivételnek a fazekasság számított, amelynek termékeit az ország távolabbi vidékein is ismerték. A szabad királyi városoknak a kézművesek száma szerinti rangsorában Nagybánya Késmárkkal holtversenyben a 23., Felsőbánya pedig a 36. /J
