Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 11. (Nyíregyháza, 1995)
Takács Péter: Adalékok "Murokország" lakóinak életmódjához a XVIII-XIX. század fordulóján
tennelték. hanem állandóan müveit, évről évre bevetett földben. Ezéit kukorica alá gyakrabban trágyáztak, mint akár a búza alá. A gabonafélékből három-négyszeres terményt takarítottak be. Kétféle méitéket - "a szebent vékát" y és a "marosvásárhelyi 16 kupás vékát" 7 " használtak. A szebeni vékából nyolccal vetettek egy holdba, míg a marosvásárhelyiből néggyel egy köblösbe. Egy marosvásárhelyi véka vetőmag búza három 25 kévés kalangyát termett, s egy kalangyából csépeltek vagy nyomtattak 1 véka búzát, "néha többet". Rozsból, kétszeresből vagy elegy búzából kicsivel mindig többet. A zab és alakor négy-ötszörös termést is adott, ha a tavaszi záporok vagy a mezőteremi patak "meg nem rongálta" szántóföldjeiket. Igaz. a szántóföldeknek ritkán ártott a patak, s talán soha a zápor, legfeljebb a jégeső, a réteket és a legelőket azonban gyakran eliszaposította. Rétje és legelője mindhárom falunak "felettébb kevés" volt. Mind 1785ben, mind 1820-ban kórusban panaszolták a vallomástevők mindhárom településen, hogy rétjeiket trágyázni kell, s bár jó szénát terem, a marha meg is hízna rajta, de nagyon kevés füvet kaszálhatnak. Egy-egy hold rétről 3 vagy 4 szekér szénát kaszálhattak, de ahol 4 vagy 6 marhával kellett szántani, ez nagyon kevésnek bizonyult. "Majd minden esztendőben - mondották Ilencfalván - a körül való falukból pénzen kel/l/ kóstot vennünk"/ 7 Lőríncfalva lakóinak "minden esztendőben" kellett ezt cselekedniük. Jobb helyzetben voltak a lukafalviak. Ok kétszer is megkaszálhatták rétjeiket évente, így - szűkösen bár - de kitartott a széna. Igaz, a legelők szűkössége miatt azt gyakran kellett szalmával és törekkel pótolni. Legelőt mindhárom község lakói béreltek. Heverő marháikat minden évben a Szék Havasán bérelt legelőre hajtották. A szántás és egyéb fontos munkák kivételével pénzéit vagy munkáéit bérelt legelőre hajtották igás barmaikat is. Nem tehetvén ezt a fejős tehenekkel, ha hasznukat akarták venni, azt a falu határán kellett legeltetni. Panaszkodnak is elégszer. A lukafalviak imigyen: "tehén marháinkat is szalmával s törekkel étcakának idején táplálni /kell/, mivel a csordából éhei halva jöttek". Ilencfalvának "kiszakított legelője" nem is volt. A "nyomás határunkból szoktunk felfogni jármos marháink számára" mondották. Legelőt "vettek" évről évre a lőrincfalvaiak is "pénzel, s dologgal", ahogy megegyezhettek. Mindezek ellenére Lukafalva lakói 1820-ra "négy köböl búza alá" kénytelenek voltak a "páscumból feltörni", mert kicsike korcsmájuk haszna mellé ennek a 4 köblös búzának a hozadékára is szükségük volt, hogy hidjaikat időről időre "reperáltatni" tudják. Nem volt a közösség által használható erdejük sem. Maguk számára mind a tűzi-, mind az épületfát 2-3 mérföldnyiről vásárolták pénzéit. 1785-ben Ilencfalva lakói még szorongások közepette elmondták, hogy "egy kicsind" erdejük csak-csak lenne, de annak fáját "eo felsége militiájának" tartogatják.
