Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 11. (Nyíregyháza, 1995)

Takács Péter: Adalékok "Murokország" lakóinak életmódjához a XVIII-XIX. század fordulóján

sőt még a katonák szükségére is pénzéit vesznek olykor, liogy kíméljék az erdőt. Nagy igyekezetük és vigyázásuk közepette is "elfogyott" azonban az erdejük 1820-ra. Sem fábríka. sem manufaktúra, sem mész- és szénégető "alkalmatosság", sem hajózható folyó, csíkot adó ér. sem nádat termő mocsár, gyékényt adó vizenyős rét. sem komló - melynek "hírét sem hallották" -. sem szekerezési alkalom, sós kút. 1785-ben még malom sem volt egyik község határában sem. Kevéske kender termett, amiből ruházkodhattak Murokország lakói. A földesurak és a falu lakóinak szorgalma 1820-ra azonban mind Lőrincfalva, mind Lukafalva határában "megteremtette" a malmokat. Lőrincfalván 1820ban úgy vallottak az emberek, hogy "határunkon vagyon két lisztelő malom". A lukafalviak pedig állították, hogy "malmaink... helyben is elegendők vágynak". Amint tapasztaljuk, az indusztriális és kereskedelmi szorgalom alig-alig érintette Murokország lakóit. Mezei szorgalmuk lett légyen bármekkora, a határuk szűkössége miatt kordába szoríttatott. Szekerezésre, áru- és sószállításra nem volt lehetőségük. A falun kívül Marosvásárhely szőlőskeltjeiben, és a Maroson leereszkedő fát-, sót és egyéb árut szállító tutajokon kaphattak volna munkát, de ez részben távol volt. másrészt "nem szokták az efféle munkát" eddigelé a lakosok. Maradtak hát Ilencfalva, Lőrincfalva és Lukafalva lakói a maguk határában és a maguk falujában. Itt követtek el mindent, hogy megélhetésüket biztosítsák. A szántó-vető tevékenységük mellé "felnövelték" kertészkedő szorgalmukat. Ennek alapját a viszonylag tágas belső telkek, a fundusok teremtették meg. A murokországi szolgáló népeket regisztráló táblázatok mind 1785-ben, mind 1820-ban feltűnően nagy belső telkeket, fúndusokat regisztálnak. Ez összefügghet azzal, hogy a telkek rendezése, a határ regulázása sem 1785-ben sem 1820-ban nem történt meg. A viszonylag tágas belső telkekhez aránylag kevés szántó és rét tartozott. Az egész-, fél- és negyed telkesnek magukat nevező földesúri szolgáló népek a Mária Terézia úrbérrendezés! "szabványában" megvalósult elvek és magyarországi gyakorlat szerint legfeljebb házas zsellérek lettek volna az Alföldön vagy a Dunántúlon. Erdélyben azonban mások voltak a természeti-, társadalmi viszonyok, de a gazdálkodási szokások és technológiák is. Archaikusabb világ ez a Magyarországinál. Ne csodálkozzunk hát azon, hogy mind 1785-ben. mind 1820-ban azt vallották mindhárom település lakói, hogy "külső kertjeik nincsenek a határon. Ilencfalva és Lukafalva vallomástevői azonban már 1785-ben is említést tettek a házak körül termelni szokott kerti növényekről. "A ben való jószágunkon vagyon egy-egy kis kérteink. Abból holmi vetemenyeket, káposztákat, murkot, petreselymet, hagymát, afilít adunk el, s afélível kereskedünk" mondották Ilencfalván. Lukafalván imigyen vallottak ekkor: "Nagy kérteink...