Szabolcs-Szatmár-Beregi levéltári évkönyv 11. (Nyíregyháza, 1995)

Takács Péter: Adalékok "Murokország" lakóinak életmódjához a XVIII-XIX. század fordulóján

három településen, hacsak az ilencfalvi vagy lörincfalvi református lelkészt nem tekintjük ilyennek, aki a három falu lakóinak a lelki gondozása mellett ellátta a tanítóskodást is. Feltűnő ugyanis, hogy Llencfalván 1820-ban 3 szabad székely - Kakasi Mihály. Tollas Simon. Horko András - és egy armalista. Bartha Gergely - saját kezű aláírással hitelesítette vallomását. IJinncfalváji Dávid István szabad székely és Lajos Istv

án zsellér tette ugyanezt. Szinte biztosra vehetjük, hogy ebben az időben a három falunak együtt sem volt annyi fölös jövedelme, hogy külön-külön taitson el egy-egy tanítót és papot. Az állam pedig ilyesmire ekkoriban még csak körlevelet, uralkodói pátenst áldozott legfeljebb, de pénzt nem. A református eklézsiának Löríncfalván "elpusztásodott". emberemlékezet óta lakóház nélkül álló beltelke pedig arra enged következtetni, hogy a praedikatori és tanítói feladatokat ellátó "nagytiszteletű" lelkész uram llencfalván ütötte fel tanyáját, s innen járt ki prédikálni, esketni, keresztelni, temetni Luka fal vára és Lörincfalvára. Ez utóbbi helyen tanítói buzgalmát is igényelte a lakosság. Lukafalván erre nem igen tartottak igényt. Itt ugyanis mindenki csak keze keresztvonásával hitelesítette 1785-ban és 1820-ban a vallomásokat. Mesterekben sem bővelkedett a környék. Mindössze llencfalváról van adatunk arról, hogy 1820-ban ott egy obsitos katona űzte zsellér minőségében a kovács mesterséget. Gróf Mátyás Sámuelt szolgálta, aki negyed teleknyi belső fundust engedett át számára, s alighanem "mestersége nmeivel" rótta le földesúri robotját. Szávai Miklósnak hívták egyébként hajdani lópatkoló, ekevasat élező, egyéb vasmunkát végző emberünket. Summa summárum, Murokország lakóinak földművelésből és állattenyésztésből kellett tengetni életüket. Ezt is csak nagyon szűkösen tehették. Mindenekelőtt azért, mert szántó mezejük is, rétjük is. legelőjük is fölöttébb kevés volt. Mindhárom faluban mind 1785-ben. mind 1820-ban egybehangzóan vallották nemesek, székelyek és szolgáló népek, hogy "ollyan kicsind az határunk mindenik fordulója, hogy minden esztendőben más falvak határairól kenteleníttetünk venni földet". Lukafalva lakói a harmadik-negyedik határra is "kimentek" szántót bérelni. Meglévő kevéske szántójukat 2 nyomásban művelték, s földjeiket 3-4 évenként trágyázták. Szántani csak négy. akinek volt hat marhával szánthattak, de kettővel sem 1785-ben, sem 1820-ban nem. A vallomások egyértelműsítik, hogy technikai eszközeikben, szerszámaikban 1785 és 1820 között semmi változás, módosulás nem történt. A határhasználatban sem, a vetni szokott termeivényekben sem. Jó, vagy "meglehetős" minőségű szűkös földjeikben mindhárom községben, mindkét időpontban búzát, rozsot, kétszerest vagy elegy búzát vetettek már 1785-ben. A nedvesebb, savanyúbb földekben zabot és alakoit. 1785-ben még sehol, 1820-ban azonban mindhárom helyen megemlítik, hogy rendszeresen termelnek török búzát, azaz kukoricát. Ez utóbbit - a lőrincfalvaiak külön is vallanak róla - nem fordulós rendszerben