Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

köszörű, esztergapad, minden működött. Ha valahol egy villanymotor elromlott, másnap szereztünk másikat. Ez a láger a kisebbek közé számított, itt mintegy 6-700-an lehettünk, az ország szinte minden tájáról, még a Csik megyei Borszékről is. A városban több láger is volt és mind nagyobbak. Volt 15 ezer fős is. A foglyok összetétele igen tarka képet mutatott. Az egyszerű kubikustól, földműves paraszttól kezdve a kvalifikált szakmunkásig, mérnökig és orvosig minden réteg képviselve volt. Ez meg is látszott a láger egész belső tevékenységén. A láger belső rendjéről: Reggel félhatkor ébresztő, mosakodás, szobarend, padló felmosás, reggeli. Hét órakor sorakozó a főkapunál, kivonulás a munkahelyre. /Itt a legtöbb brigád csak nappal dolgozott/. Délután 3 órakor bevonulás, ebéd, fürdés. Ha nem volt zónamunka, pihenés, este 6-kor vacsora, 9 órakor takarodó. Általában egy szobában egy brigád lakott. Egy-egy szoba lakói zárt rendszerben éltek, látogatás nem volt szokás, nem is szívesen vették. A hadifogoly egymással szemben is bizalmatlan volt, esetenként joggal. Ennek ellenére a brigádon belül meleg, baráti kapcsolatok is kialakultak. Például ma is levelezek egy Erdélyben élő társammal, Hízó Mihály gyulavári lakossal, pedig haláláig személyes családi kapcsolatom volt. A kapcsolat a gyerekével, illetve annak családjával ma is tart. A szobában este a beszélgetések minden esetben a távoli otthonról, az evésről, a főzésről folytak. A haza ekkora távolságból valósággal megszépült, más megvilágítást kapott. Az otthon a családi fészek itt nyert igazi jelentőséget és értelmet, puhaságot, békét, jóllakottságot. De hol voltunk még ettől: Csak a bizakodás, a remény éltetett bennünket, egyszer talán vége lesz és boldogan térünk haza. Várni és bizonytalanul várni, ez a legkegyetlenebb dolog. Amikor 1945. januárjában megérkeztünk az első lágerbe, még sokan bíztak Istenben, hogy rövidesen hazasegít. Itt még rövid ideig vallásos bibliakör is működött, összejártak énekelni, imádkozni. De hiába szállt az ének, a hozsanna, nem jött felmentés, csak a jeges halál. Az ember önkénytelenül is kezdte vizsgálni saját belső világát, hol a kiút, mi a lényeg. A választ megtalálni nagyon nehéz. És akkor 1945 nyarán a Krasznouralszki lágerben egyik gyűlés alkalmával Szőke Kovács Lajos lágerparancsnok beszédében többek között kijelentette: "emberek, maguk imádkozhatnak az Istenhez reggeltől-estig, estétől-reggelig, de vegyék tudomásul, míg az Ember, jelen esetben Sztálin nem akarja, addig innen haza nem mennek". Ez elég érthető volt, sok embert gondolkodásra késztetett. Ez volt materialista nevelésem kezdete, amely később Nyizsnyij Tagilban mér intenzívebben folytatódott. Erről majd később szólok. A láger lélektanához tartozott az erős honvágyból táplálkozó, saját maguk által gyártott kedvezőnek hangzó, de valótlan hírek terjesztése. Mindig akadtak "biztos forrásból" értesülök, hogy