Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

ekkor és ekkor indul egy gyenge szerelvény. Ez lefordítva azt jelentette, hogy a testileg legyengült magyarokat viszik haza. A dátumot is tudták: például ha hónap eleje volt, akkor 25-e körűire mondták. Az ilyen hírek futótűzként terjedtek és aki beugrott, elkezdte a koplalást, nem evett kenyeret, hogy bekerüljön a transzportba. Ha lejárt az időpont, újabb terminusok születtek. Ezek a hírek állandóan felszínen tartották a hazatérés amúgy is erős vágyakozását, de növelték a csüggedést, a hitetlenséget is. 1947 tavaszára a gyenge és egyoldalú étkezés miatt eléggé leromlott állapotba került a láger lakóinak többsége. Ezért általános komissziőt rendeltek el, amit egy más helyről érkezett brigád végzett. Minden fogolynak meg kellett jelennie. A vizsgálat az egyik barakban történt a következőképpen: A Bizottság előtt, - amelynek tagja volt a láger orvosa is, orosz és magyar - a padlóra krétával egy kör volt rajzolva. A fogoly meztelenül besétált a körbe, ott alaposan megforgatták, elölről, hátulról, oldalról megszemlélték, majd többen megcsípték a fenekét, hogy milyen az izomzata. A vizsgálat eredményeként a lágernek több, mint felét munkaképtelennek minősítették. Két nagy barakot kineveztek kórháznak, ide fektették a legyengült embereket. Ezek az ágyon étkeztek, betegápolók /szanitészek/ látták el őket. Fehér kenyeret, vajat, feljavított kosztot kaptak. Ekkor lettem én is szanitész. Ketten voltunk és egy kórházparancsnok. A konyháról mi vittük le az ételt, ő mérte szét, beadtuk a betegeknek, utána elmosogattunk. Mindig jutott egy kis maradék, ezért volt jó ez a beosztás. Újra elterjedt a hír, feljavítják a magyarokat és viszik haza. Nem lesz érdektelen talán, ha ideírom akkor papírra vetett soraimat: "Vasárnap délután van, a hó nagy pelyhekben hull. A láger csendes, kivonulás nem volt ma. Az emberek megtisztálkodnak, általános fürdés, ruhacsere. Plenniéknél ilyen a vasárnap, nem különbözik a hétköznapoktól, nem úgy , mint otthon. Hej, hova is lettek azok a szép, boldog vasárnapok? Boldog órák, még egyszer legyek boldog, mint régen. Csak még egyszer haza tudjak menni, ezt a rossz álmot, mindent elfeledni. Szomorú lesz még rá is gondolni. írtam ezt 1947. IV. 13-án délután 5 órakor a 2. számú kórházban mint szanitár. Nyizsnyij Tagil 7153/5.sz. láger. Mondanom sem kell, hogy a hazatérésre vonatkozó hír most is valótlannak bizonyult. Mi lett a végeredmény? A feljavított koszton az emberek 2 hónap alatt felerősödtek és mindenkit kiírtak munkára. Újabb keserű csalódás, mely több embert lelkileg is igen megviselt. Morzsoltuk a napokat, tovább reménykedtünk az oroszok részéről állandóan hangoztatott "szkora damoj"-ban. Ami személyemet illeti, ebben az időben már nagyon vágytam az olvasásra, az írott betűre. A fogság előtt Idehaza rengeteget olvastam és ez nagyon hiányzott. 1947. március 28-án 20 deka kenyérért vettem egy szövetkötésű kis