Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

bánya működött itt, és a felszálló portól a bányából állandóan szivattyúzott vörös víztől volt ilyen a bánya környéke. Mindenesetre első látásra nem volt valami bizalomkeltő. Ilyen körülmények között érkeztünk meg új helyünkre a Nyizsnyij tagili 7153/5. számú lágerbe. A fogolyfantázia azonnal működésbe lépett. Elterjedt a hír, itt gyűjtik össze a magyarokat és három hét múlva indulunk haza. Kívülről a láger szokványos képe fogadott. Magas deszkakerítés, felül árammal telített többszörös szúrósdrót, tilos zóna, őrtornyok. De amikor a kapu résein betekintettünk, igen csak megdobbant a szívünk. Mit látunk? Magyar nevek, magyarul felírva egy eredményt hirdető táblára. Szinte úgy éreztük, hogy haza érkeztünk. Most már nagyobb a remény a túlélésre, a boldog hazatérésre. Ilyen érzésekkel léptem át új lágerem - immár a hetedik - kapuját. Azt rövidesen megtudtam, hogy nem azonnal indulunk haza. Hol volt még akkor a haza? Ködbevesző távolság, amelyet csak a képzelet tudott legyőzni, csak a szabadon száguldó gondolat tudott elérni. A fizikai bizonyosságra még jócskán kellett várakozni. Új láger, új környezet. A szokásos ceremónia: fürdés, fertőtlenítés, elhelyezkedés hamar lezajlik. Itt már szervezettebb, rendezettebb körülmények uralkodtak. Volt egy szovjet és külön egy magyar lágerparancsnok. Természetesen itt sem ilyen volt a helyzet korábban, amit az ott élők elbeszéléséből ismertem meg. A horthysta katonai szellem itt is élt. A csillagok felvarrva, a tisztesek maguknak külön konyhát tartottak fent, pedig a fejadag egyforma volt. Megvámolták a "legénység" adagját, hogy ők jobban éljenek, aki lázongott, azt veréssel elhallgattatták. Volt ott néhány csendőr, akik értették, hogyan kell ezt csinálni. Ennek az abnormális helyzetnek odaérkezésünk előtt pár héttel vetett véget a szovjet politikai tiszt és akkor hoztak magyar lágerparancsnokot is, egy 1943-as hadifoglyot, aki jól beszélte az orosz nyelvet és elvégezte az antifasiszta iskolát. A nevére nem emlékszem, csak azt tudom, hogy civilben gyógyszerész volt. Csendes, szerény természetével nem volt alkalmas parancsnoknak, el is került tőlünk nem sokára. Őt követte egy Fekete nevű volt tüzérőrmester, aki szintén jól beszélte az orosz nyelvet és betyárul tudott magyarul káromkodni. A lágerparancsnoknak szabad kijárása volt a városba. Egyébként rendes gyerek volt, szót lehetett vele érteni. Brigádokba osztva jártunk dolgozni különböző munkahelyekre, vasútépítéstől a mechanikai üzemig. Étkezésünk a nemzetközi egyezménynek megfelelően volt biztosítva. Napi 60 dkg. kenyér, háromszor leves és főzelék. Leves félliter, főzelék 2,5 deciliter és reggel, este 2 dl. tea. Esetenként ez változott. Ennek ellenére a fogoly állandóan éhes volt, pedig nyáron még csalánnal is pótoltuk az adagot. Bár ez nem vigasz, de 1946-ban a civilek sem éltek különbül, sőt nekik kevesebb volt a kenyér fejadagjuk. Ha lehetett, tőlünk vették a kenyeret. A mi brigádunk egy civilnek hordta rendszeresen a kenyeret. A lágerben egy adag 20 dekás ke-