Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

felhúzták a torony csúcsáig, ahol önműködően kikapcsolt és a saját súllyával lezuhant az előzetesen alákészített vasöntvényekre és így törte kisebb darabokra. A motor a tornyon kívüli helyiségben működött, amit lehetett fűteni. A "bombánál" csak egyedül voltam magyar és két idősebb orosz dolgozott. A kommunikálás orosz nyelven és mutogatással történt. Itt tanultam legtöbbet meg az orosz nyelvből. Ez jó és kényelmes munkahely volt. Munkatársaim rövidesen megkedveltek annál is inkább, mert a munkával kapcsolatos fogásokat hamar elsajátítottam és a nyelvtanulással is elég jól haladtam. Mindketten még valamikor a kolhozosítás idején kerültek az Uraiba. Az egyiknek a felesége a Kaukázusban élt. Szét voltak szórva. Hármasban jól megértettük egymást, sok éjszakai műszakot aludtunk át a meleg kályha mellett. Néha-néha a siktén dolgozó asszonyok is odajöttek melegedni. Fogsági viszonylatban azt mondhatom, jól teltek napjaim, bedolgoztam magam és szerettek. Természetesen a 120 százalék biztosítva volt. De ez nem tartott sokáig. 1946 május közepe táján történt. Éjjelesek voltunk - mármint a brigádom - este 10 órára kellett volna menni dolgozni. Amikor délután bementünk ebédelni, akkor tudtuk meg, hogy a délelőtti műszakot berendelték, a délutáni 12 óra/ pedig már nem vonult ki, mert a magyarokat viszik haza. Nagy izgalommal fogyasztottuk ebédünket. Megkezdődött a készülődés, fürdés, sorakozó, névsorolvasás. Ez estig többször megismétlődött, mármint a sorakozó és névsorolvasás. A hazatérésben azonban nem hisz senki, mert nem ez az első eset, amikor hasonló trükkel más lágerbe vittek bennünket. De hogy a várakozás ne legyen unalmas, még szinte az utolsó órákban kirendelik a magyarokat a láger kerítésén kívül lévő úgynevezett tilos zónát felgereblyéztetik. Ez tovább növelte a bizonytalanságot, erősen megcsökkent a remény, hogy egyáltalán elvisznek-e innen. Várakozunk. Este 10 óra körül jön a parancs: magyarok a kijárati kapunál sorakozó! újabb izgalmas percek és természetesen többszöri névsorolvasás. Nagynehezen Összeáll a menet, a kísérő őröknél is minden rendben. Kettesével engednek ki a kapun és ponyvával fedett teherautókra szállunk. Elindulunk az újabb ismeretlenségbe. Az éjszaka még hűvös, mi vacogunk. Úttalan utakon zötyög velünk az autó. Félünk. Nagyon várjuk a napfelkeltét, a világosságot, a bizonyosságot. Végre felcsillannak egy nagy város /Nyizsnyij Togil/ fényei. Hajnalodik. Jellemző a szervezésre, hogy a kísérő tiszt sem tudta pontosan, hol kell bennünket átadni. Legalább három lágernél jártunk, míg végre tisztázódott, hová kell mennünk. Amikor új lágerünkhöz közeledtünk már világos volt. A teherautó ponyvája alól kinézve, egy számunkra fantasztikusnak tűnő táj tárult elém. Szinte egymást érték a villamosvezetékek, oszlopok, transzformátorok. Az épületek, a fák, de még a föld is rozsdaszínű volt. Na, gondoltam, ez az a hely, ahol még a madár sem jár. A "rozsda" okára később jöttem rá. Egy nyíltfejtésű vasérc-