Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

férfiak, akikkel egykonyháról étkeztünk. Azonnal beindult a fogoly propaganda: "azért hoztak ilyen eldugott helyre, mert itt a Vöröskereszt nem talál meg és soha sem megyünk haza". Az ilyen híresztelések mindig talajra találtak és fokozták az elkeseredést. Parancsnokunk egy kapitány volt, akit egyszerűen csak kopasznak hívtunk. Ezenkívül volt egy nagyon gonosz, rosszindulatú munkavezető, állítólag mérnök, aki valamilyen oknál fogva gyűlölte a magyarokat és mindenbe belekötött. Az ő szemében fasiszták voltunk, ennek hangot is adott. El is neveztük sötétlelkűnek. A fakitermelés nem könnyű munka, különösen nem ilyen nagy hóban és hidegben. Két embernek négy köbméter fát kellett 8 óra alatt kitermelni. Ez kezdetben ment is valahogy, de ahogyan az idő múlott, úgy csökkent a teljesítmény, bármit is tett és átkozódott a sötétlelkű. A parancsnokunk nem sokat törődött a munkával, inkább ivott és a civilekkel verekedett. Neki az volt a fontos, hogy mindenki meglegyen. Mi pedig azon dolgoztunk, hogy minél hamarabb visszakerüljünk a gyárba. Sokat szenvedtünk a hidegtől, több embernek itt fagyott el a lába. A karácsonyt még itt töltöttük, no nem ünnepléssel. A vagonban átélt első karácsony után ez volt a másik legborzalmasabb. A fát egy keskenyvágányú úgynevezett kisvasúton szállították a gyárba. Karácsony éjszakáján olyan hóvihar tombolt, hogy alig lehetett látni. A kisvonat elakadt, a foglyokat kizavarták havat takarítani. Ez már éjjel, lefekvés után volt. Nem akartam kimenni, elhatároztam, bármi történik is, bent maradok. A barakban félhomály uralkodott, behúzódtam priccsem szögletébe a köpenyem alá és valamilyen szerencse következtében megúsztam. Nem egyedül voltam, aki így cselekedett. A hótakarítás reggelig tartott, aztán mentünk dolgozni. Nem ellenőrizte senki, hogy ki nem volt havat takarítani, csak a bajtársak tudták, de ők nem szóltak. A kopasz parancsnoknak volt egy bolond szokása. A proverkát este 9 órakor tartotta. A számlálást háromszor-négyszer kezdte elölről, mert a közepén leginkább eltévesztette. Ez azonban nem volt elég, amikor befejezte a számlálást nem engedett be addig, míg nem énekeltünk. Nagyon tetszett neki a "Káposzta-káposzta" és a "Lent a délibábos Hortobágyon" című dal. Ezt kérte, jobban mondva parancsolta "davaj kapuszta" és nekünk, ha hamar be akartunk menni a melegre, énekelnünk kellett akár volt kedvünk, akár nem. Karácsony után néhány nappal az itteni működésünk is befejeződött. Visszavittek bennünket a városba régi munkahelyünkre, mely valósággal felszabadulást jelentett számunkra. A gyárban nacsalnikom örömmel üdvözölt és fogadott. Felajánlott egy új munkahelyet, amely sokkal tisztább és kényelmesebb volt, mint a vasrakodás. Elfogadtam és így kerültem a vastörőhöz, amit ők egyszerűen csak bombának neveztek. A szerkezet egy kb. 10 méter magas toronyszerű faépületből állt és egy 15 mázsás körtealakú vasgolyóból. A "bombát" villanymotorral működtetett csörlő segítségével