Helytörténeti tanulmányok - Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei levéltári évkönyv 9. (Nyíregyháza, 1993)

Filep János: Egy volt „hadifogoly” emlékezése (1944–1948)

férfiak, akikkel egykonyháról étkeztünk. Azonnal beindult a fo­goly propaganda: "azért hoztak ilyen eldugott helyre, mert itt a Vöröskereszt nem talál meg és soha sem megyünk haza". Az ilyen híresztelések mindig talajra találtak és fokozták az elkesere­dést. Parancsnokunk egy kapitány volt, akit egyszerűen csak ko­pasznak hívtunk. Ezenkívül volt egy nagyon gonosz, rosszindulatú munkavezető, állítólag mérnök, aki valamilyen oknál fogva gyűlöl­te a magyarokat és mindenbe belekötött. Az ő szemében fasiszták voltunk, ennek hangot is adott. El is neveztük sötétlelkűnek. A fakitermelés nem könnyű munka, különösen nem ilyen nagy hó­ban és hidegben. Két embernek négy köbméter fát kellett 8 óra a­latt kitermelni. Ez kezdetben ment is valahogy, de ahogyan az idő múlott, úgy csökkent a teljesítmény, bármit is tett és átkozódott a sötétlelkű. A parancsnokunk nem sokat törődött a munkával, in­kább ivott és a civilekkel verekedett. Neki az volt a fontos, hogy mindenki meglegyen. Mi pedig azon dolgoztunk, hogy minél ha­marabb visszakerüljünk a gyárba. Sokat szenvedtünk a hidegtől, több embernek itt fagyott el a lába. A karácsonyt még itt töltöttük, no nem ünnepléssel. A va­gonban átélt első karácsony után ez volt a másik legborzalmasabb. A fát egy keskenyvágányú úgynevezett kisvasúton szállították a gyárba. Karácsony éjszakáján olyan hóvihar tombolt, hogy alig le­hetett látni. A kisvonat elakadt, a foglyokat kizavarták havat takarítani. Ez már éjjel, lefekvés után volt. Nem akartam ki­menni, elhatároztam, bármi történik is, bent maradok. A barakban félhomály uralkodott, behúzódtam priccsem szögletébe a köpenyem alá és valamilyen szerencse következtében megúsztam. Nem egyedül voltam, aki így cselekedett. A hótakarítás reggelig tartott, az­tán mentünk dolgozni. Nem ellenőrizte senki, hogy ki nem volt ha­vat takarítani, csak a bajtársak tudták, de ők nem szóltak. A kopasz parancsnoknak volt egy bolond szokása. A proverkát este 9 órakor tartotta. A számlálást háromszor-négyszer kezdte elölről, mert a közepén leginkább eltévesztette. Ez azonban nem volt elég, amikor befejezte a számlálást nem engedett be addig, míg nem énekeltünk. Nagyon tetszett neki a "Káposzta-káposzta" és a "Lent a délibábos Hortobágyon" című dal. Ezt kérte, jobban mondva parancsolta "davaj kapuszta" és nekünk, ha hamar be akar­tunk menni a melegre, énekelnünk kellett akár volt kedvünk, akár nem. Karácsony után néhány nappal az itteni működésünk is befeje­ződött. Visszavittek bennünket a városba régi munkahelyünkre, mely valósággal felszabadulást jelentett számunkra. A gyárban na­csalnikom örömmel üdvözölt és fogadott. Felajánlott egy új munka­helyet, amely sokkal tisztább és kényelmesebb volt, mint a vasra­kodás. Elfogadtam és így kerültem a vastörőhöz, amit ők egyszerű­en csak bombának neveztek. A szerkezet egy kb. 10 méter magas to­ronyszerű faépületből állt és egy 15 mázsás körtealakú vasgolyó­ból. A "bombát" villanymotorral működtetett csörlő segítségével

Next

/
Thumbnails
Contents